Futóbolondok és kalandjaik

Eltelt három év azóta, hogy megtudtam, nem futhatok többé. Nem viseltem jól, kicsit sem. Egyetlen motivációs szlogen sem működött, napról napra egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálat mákonyos miazmájába. Nem értettem, hogyan erősödhetnék azzal, ha túlélem, hogy gyengülök. A büszkeség mulandó, a fájdalom örök.  Minden, az emlékek, oklevelek, rajtszám és trófeagyűjtemény csak annyit ér,mint egy régi fotó, amin senkit sem ismerünk. Nagyanyám volt kollégái. Ment minden a levesbe. A haverok, a szociális életem, a terveim, amibícióim, jókedvem, életkedvem mind odalett. Csak egy magányos szopógép maradt, akire rossz ránézni. Kudarc szagot áraszt, útálja magát és irigyel mindenkit aki képes mosolyogni. Mivel szeretem tanúk nélkül nyalogatni a sebeim, eléggé magányos lettem. Egy család kellős közepén. Voltam csak, de már nem akartam  lenni. A legjobbat a futással hoztam ki magamból, mit hozzak ki eztán? Süteményrecepteket? A sport segített távol maradni a mélabútól vagy a rossz antidepresszánsoktól, önbizalmat adott, sikerforrás volt. Volt.

Nem érdekelt a világon semmi, önmagam pedig a legkevésbé. 

- Biciklizz! - ajánlották páran. Sportorvos, a feleségem, régi futótársak vagy azok akik ismertek és jót akartak nekem. 

Tettem, de nem tettem. Beöltöztem, begurultam a városba, a munkahelyre, mert szeretem a bringát, de nem gondoltam, hittem, fogadtam el, hogy egy akkora űrt, mint amekkorát a futás hagyott bennem bármi más is betölthet. Esélyt sem adtam semminek. Bezárkóztam, amiben sokat segített a koronavírus okozta home office. Sikerült megszünnöm létezni úgy, hogy még éltem. Nem voltam családtag, nem voltam csapattag, nem voltam barát és ismerős. Töröltem magam a facebookról, a twitterről, a runtasticról és a straváról. A linkedin-t amúgy is töröltem volna, ez nem számít ide. Nem néztem tükörbe, nem keltem ötkor, nem köszöngettem az uszodás öregeknek, nem izzadtam le, nem siettem mert nem mentem sehová, nem nevettem, nem szerettem és szerethetetlenné váltam. Sérelemkultuszban éltem és felépítettem egy komoly vállalkozást az EVE Online-ban. 

Amikor arra gondoltam, segítséget kérhetnék szakembertől, másnap reggel a hírekben a pszichológusok leterheltségéről, hat hónapos várakozási időkről beszéltek.  Aztán TV-t sem néztem, mert túl sok volt benne a vidám ember, a népszerű kokainista és az inkontinenciától szenvedő nyugdíjas jógatanoc. 

Se segítség, se TV, se jövő, se múlt. Sztázisban, mesterséges altatásban élek. 

Ragozhatnám, mire képes egy duzzogó, sérült egó és a depresszióvá száradt gyász egy sarokba szorított lélekkel, de nem teszem, mert az tulajdonképpen nem a vége. Az a vége előtti nyúlós dráma, olyan mint az Evita musical, amikor a haldokló még fel-felkel és hugyos pizsamában, hosszan, fátyolos hangon, siránkozva énekel az örökösöknek. 

Amikor a végéről akarok írni, akkor azt már hátulnézetből szeretném tenni. Hogy milyen a vég után. Előtte szar, ezt mindenki el tudja képzelini, csak nem akarja, mert mérgező gondolat. Ugorjunk inkább a halál utáni élethez, az odaáthoz  és kezdjük az elején, lassan távolodva a pillanattól, amikor is a futó szelleme végre kilép a futástalanná dermedt testből.

Az exitus akkor következett be, amikor már annyira elviselhetetlenül untam és útáltam magam, hogy elhatároztam próbaképp csinálok valamit az önsajnálaton kívül. Ne felejtsük el, hogy aki elég makacs abban, hogy száz órákat edzzen ahhoz, hogy felfusson egy hegyre, az elég konok akkkor is amikor egy kút mélyén kuksol. Kellett némi idő (2-3 év) mire felhagytam a mártír sportal és végre hossszabb pillantást vetettem a kerékpáromra.

Ez olyan amit már rég szerettem volna, amit tudok, amihez passzol a halál előtti tapasztalatom. Akkor sikerült végre meghalnom mint futó, amikor elindultam haza, Magyarországra biciklivel. 

970 kilométer lett a végeredmény, hat nap alatt tettem meg főként a Duna mentén. Ahogy a futáshoz, ehhez is edzeni kellett, gyakorolni a betonon alvást és az éjszakai defektjavítást. Tájékozódni, navigálni, hajtani és szünetelni mind mind fejlesztendő részletek. Fel kell, hogy törjön a nyereg párszor, amíg már nem fáj, el kell romoljon, hogy megtanuljuk megjavítani, ki kell rostálni a gagyit és a feleslegest a felszerelésből. Elfoglalt és célt adott. 

Minimalista vagyok, mert úgy érzem ezzel vagyok képes a legtöbbet kihozni magamból és a legkevesebbet elvenni a közösből.  Megtanultam egy 20 literes hátiszákból hetekig élni, éhesen enni, szomjasan inni, fáradtan pihenni. Sőt, tudok éhes, szomjas és fáradt is lenni elengedett kézzel. Minimalistaként csak azt veszem ki a világ kacattengeréből, amire épp szükségem van a többit meg leszarom. 

Amire viszont valóban szükségem van: bringa, zsák, utiruha, abból csak a legjobb minőségűt tűröm meg. Nem sznob módra, csak figyelmen kívül hagyva az árat, ha a holmi valóban kell. Ez nem mindíg a legdrágábbat jelenti, viszont ritkán akciósak a tényleg megfelelő cuccok. Így lett például három 80 eurós alsónadrágom vagy kétszáz eurós overálom esőhöz. Amikor valaki arra készül, hogy néhány száz kilométert leteker a Duna partján, adja meg a tiszteletet az útnak azzal, hogy ne egy kétpálcás sisak lötyögjön a fején és nem egy Aldis ásványvizespalack a kulacsa. 

Hazatekertem és leginkább a zarándoklat fogalma, egy jó kemény testi lelki gyötrelmekkel teli zarándoklat írja le, amin keresztülmentem. Az út összetört és felépített. Egy hétig csak önmagammal beszélgettem, erdei padokon, tópartokon vonat és buszmegállókban aludtam. Gyönyörű éjszakákat és vibráló nappolokat éltem, a világ szűrője szépre állítódott bennem. Viharokban áztam bőrig, nap égetett hójagosra. A Dunában fürödtem és egy egész égbolt volt a sátram, galaxisokat, felhőket bámultam elalvás előtt. Leolvadt rólam minden felesleges kiló és már nem éreztem magam roncsnak. Miért bánkódjak a futás után, amikor naponta 200 kilométeres sebességgel Európa legszebb részeire is eljutok? Nevetséges, gyerekes hisztinek látszott a vég előtti bezárkózás, a pusztulásnak, haldoklásnak megélt veszteség. Büdös kis sérelemszobám, a Rohadt Kunyhó, csak egy szoba, életem pedig tovább élhető. Örömökkel, tervekkel és néhány száz kilométeres minimalista nomád biciklitúrákkal. 

Négy defektem lett a célig és azon kívül is rengeteg problémát kellett megoldanom, végül is sikerrel. A hatodik napra már nem fájt semmim, nem féltem semmitől és kész voltam újra befogadni a körülöttem lévő világot. Úgy éreztem, új ember lettem. 

Szimbolikusan egy Rajka közelii még osztrák oldali főút mellett egy Máriaszobor előtt zokogva születtem újjá, pedig nem vagyok vallásos ember. Ott volt némi árnyék én pedig úgy éreztem, gombóc van a trokomban. Meg kellett állnom, letámasztanom kerékpárom és tisztességesen ki kellett bőgnöm magam. Nem tudom megmagyarázni, örültem, vagy épp ellenkezőleg, haragudtam. Mindkettő. Rázott közben a hideg és szörcsögve káromkodtam is, mint egy csecsemő. Hetekig repített az utazás alatt nyert energia, lelkesített az új távlat, hogy ilyet még sokat lehet csinálni. Nem kell más hozzá, csak szabadság, szerelem és edzés.

Eltelt egy év zarándoklatom óta. Nem mondható, hogy hopp, azóta egy kicsattanó élekedvű, sziporkázó, pozitív energiaforrás lennék, de tény, hogy az önpusztító, öncsonkító sérelemkultuszom véget ért és bizony elég jól tudom érezni magam így, a futóhalál utáni életben is.

Bizonyítékképp had osszam meg idei utam részleteit. 

Ebben az évben nem zarándokoltam. Egy sokkal feszesebb túrát barkácsoltam össze: a francia atlanti partvidéket szerettem volna megnézni négy öt nap alatt teljes hosszában. Egy-egy egész napot hagyva az oda és visszaútra. Sikerült. :)