Futóbolondok és kalandjaik

A zenéről már nagyon régen szerettem volna írni. Arról, hogy mit jelent nekem, mire használom és hogyan. Nem ajánló következik, próbáltam egyetlen konrétumot sem említeni, mert azok ízlések mentén különbözőek. Az viszont, hogy a ritmus és a dallam csodákra képesek, tény.

Futótársaim sokat vitáznak arról, hogy jó e fülessel futni, mikor szabad és hogyan, versenyeken sokszor kifejezetten tiltják. Versenyszabályokkal nem vitatkozom, nem is nagyon igénylem olyankor a zenét, de edzéseim nélkülözhetetlen része.

Rövid ideig véletlenül voltam zenész. Hardcore / thrash metal bandában abúzáltam a mikrofont. Barátok, csapat és egy üzenet, hogy jó zenével egy hegyet is el lehet mozdítani. Ezért dolgoztunk, erre gyűjtöttünk, erre ment rá minden szabadidőnk. A sok pincében és garázsban próbálás miatt nyár derekán is boltizsír színünk volt, hunyorogtunk a fényben, én rekedt voltam a többiek meg süketek. Emiatt mondtunk le strandról, utazásról, csajozási lehetőségekről.  Az aranyéletről.

Ez nem igaz. Az aranyéletért. Mert bandában zenélve az országot járni, nekünk az volt aranyélet.

Táncolni, ugrálni, dühöngeni, üvölteni, szövegelni úgy, hogy ez másban is rezonálni kezdjen, ez volt a célunk. Mindent mást feláldoztunk, csak az számított, hogy terjedjünk, akár egy kór, amiről aztán el is lett nevezve a banda. Meg az, hogy egyre jobb csajozási lehetőségekhez jussunk.

Photo by Jason Rosewell on Unsplash

Ez a rövid idő, három szép év, megtanított a zenében rejlő energia, szépség, gyógyító és segítő erő - buffok kihasználására. Képes voltam emberek közé ugrani, kezeik erejében bízva felettük lebegni a segítségével. Rímeket írtam és együtt énekeltem olyanokkal, akikkel nem is ismerjük egymást. Láttam a zenét hídként és kohóként is működni. Zenével befolyásoltuk a tömény és sörfogyasztást (rosszul nyomtuk), a törött poharak számát (jó bulit nyomtunk), a véletlenül megrúgott biztonsági őrt (állat volt!), orrvérzést és kék foltokat okoztunk vele (tökletes volt!).

Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi csak jól jöhet a futáshoz.

A zene ereje legyen tehát velem. Tegye könnyűvé a lépteim, érezzem táncnak a mozgást.

Bemelegítés. Hátranézek. Senki a láthatáron. Fehér vitorlát bont a szabadság a függetlenség, amit most még kellemes ritmusokkal osztok lépésnyi szeletekre.

Sután táncolok de futni szépen tudok. Talán szebben, mint ahogy hetedhétország lagzisnépe ritmusra tapod.Az a fajta tyapa táncos volnék, ki ha nem a finomságokról szól a mozgás, néha jól nyomja. Metálban kifejezetten ügyes, pogóban ásznak számítottam, a hardcore pedig szakmai elvárás volt még zenészként. Pont a futás és a diszkoszvetés finommotorikus szintje, így juhé, futok és táncolok egyszerre, akár egy ekibe markolt gorilla.

Artwork by Kiss Balázs

Nem lát senki, vadász sincs lesén, az állatok rémült tekintete meg nem zavar. Fenntartom a vadállomány éberségét. Melodrámázzanak csak, meneküljenek röfögve, vakkogva, kárálva, csipogva, avarban zörögve vagy tarlón csörtetve. Jön a táncos.

A dob meg a basszus dübörög a füleimben. Nem eresztem le magam, nem csüng be előre a vállam, nem görnyedek, fáj itt ott, de had fájjon, hagyom. A fájdalom adrenalin, a fájdalom düh, vészjelzés, mozgósítás. Mindenből még többet mindenhová. Itt az ideje dolgozni, harcolni, túlélni. Dübörgök, lobogok belül, ahogy dübörög ez az átkozott zene. Fáj a zenésznek, nekem is, sokáig, nagyon, nyersen és élesen. Ebből egy idő után elég.

Három év után kibasztak a zenekarból. Kevés lettem ahhoz, amire nekik szükségük volt. Kiment a divatból a kellemetlen hangon karcolt punkos egyszerűségű borús társadalmi üzenet. Ittasan, hibázva, rontva. Új hang kellett, ami általában azt jelenti, hogy nem a régi hang kell.

Szabad lettem, lekerült rólam annak a terhe, hogy továbbra is véletlenül lett énekes legyek. Tudom, hogy a varjú is énekesmadár, de egészen biztosan ők is megkönnyebbülnek, mikor végre lemegy a szezon és abbahagyhatják végre.

Leleaasulok, a szabadságban maradni szeret az ember, nem átfutni rajta.

A lassúságnak is van zenéje, segít, hogy visszaszivárogjon kimerült tagjaimba az erő. Oxigént kapnak, eleresztik aminek hasznát már nem veszik, újabb bevetésre készen állnak.

Nem vagyok full time metálos. Sok zenét hallgatok, ha az mindíg szaggatós lenne, már lácfűrészes gyilkossá váltam volna. Már csak a bugyutaságot nem szeretem meg a lagzis zenét.

A lassúság vért enged az agynak, az pedig gondolkodni, emlékezni kezd. Nem is az erdőt látom, magamat belülről máskor. Nem emlékszem az elmúlt pár kilométerre, nem értem miért pont erre fordultam. És mi ez a szar zene?

Ahhoz, hogy ennyire sokat fussunk, betegnek kell, hogy legyünk. Mentális sérültnek, agyban bajban lévőnek. Ez majd oda vezet, hogy miután minden kitűzött célunkat elértük, vagy miközben ezt teszük, rá fogunk baszni. Bele fog kerülni a testi épségünkbe, de mi ezt leszarjuk. Rögeszmések, függők vagyunk.

- Igen! -  Mondom magamban és ezzel a gondolattal fordulok rá egy csalánnal benőtt ösvényre. Gyere őrült!

Nem hallgatok Eddát már vagy harminc éve, csak így hozta a szöveg íve. Más őrült zeném van, odaverős hip-hop, elektronikával pimpelt halálmetál. Azt üzeni, bolondulj meg, mert abban valahogy több az életöröm felé nyitó potenciál, mint abban, ha teljesen normálisnak próbálsz mutatkozni az ismerősök előtt. Meg jobban is áll. Engedem habzani a szám, izzadok mint egy versenyló. Jól áll, köpködök, az is csinos. A három majom vagyok, aki nem lát, nem hall, nem szól, de most szabadságon vannak és végre kitombolják magukat. Tombolnak, ordítanak, szarral dobálnak meg mindent amiről azt gondoltuk fontos, vagy az lehet. El is menekülnek a józan értelmes dolgok a fejemből, ninncs más, csak feszült hadakozás, a hörgés megfelelő artikulálása, a fenntarthatatlan fenntartása, a legyőzhetetlen provokálása meg buhogó, prüttyögő aláfestőzene.

A három majmot krokodil eszi meg, sárga hüllőszeme éhesen méreget. Mocsárrá válik a hip hop, de zavaros lenne most bármi más is. Nem akarok lelket a zenébe. Nem akarok sem vadakkal sem szociopatákkal azonosulni, nem akarok magam mellett a ritmusban senkit. Hosszú és kalandos út mögöttem, előttem köd, talányok. Nem akarom, hogy valaki beleénekelje nekem a fejembe, hogy mennyire kiüresedettnek érzi magát kiszemelt partnere nélkül.

Legyen csak a ritmus és kész. Had álljak, had fussak én a zene közepén. Vegyen körül, mogasson, tartson ki és változzon. Táncoljon most már a fene, nem ragozom a mozgást. Csúszós vagyok, meleg párát hagyok magam mögött.

Pontos kis motrok hajtják lábaim, csuklók és szíjak precíz rendszere mozdul minden cinre, pergőre és teszi le időben a talpat a választott ütemre. Nem énekel senki, csak egy dalam foszlánya forog, kering, variálódik a ritmus fasorok között. Összeáll majd később, de nem elég ahhoz, hogy eltérítsen. Fókuszban vagyok. A múltam, a jövőm, a terveim, csatakos ruhám, cserepesre száradt szám, a taknyos orrom,  mind nem létező dolog. Ami van, az az, hogy a lábdobbal én is dobbanok és a basszust használom, ha felfelé fújtatok.

Nem tudom, kedvenc elektronikus dalaim ki programozta. Hasonlíthatunk, hiszen mindeketten jól érezzük magunkat ugyanabban. Ugyanabban. Ugyanabban.

Elég lesz ebből is egyszer. A transz nem természetes állapot. Transzban folyamatosan ég az ember, nem tarthat örökké.

Mint burokból szakadok ki kényelmetlenné vált ritmusomból. A dolgok visszanyerik eredeti szinüket, a látótér szélesebbé, fényesebbé változik. Dallamokat keresek, hogy segítsenek a fokozatos visszatérésben. Lesz helyzetem, igen, itt vagyok, kilométerekre, méterekre valamitől. Van idő, van tervezett vége a futsának. Van dolgom utána, vannak terveim, tanultam és tennem kell majd dolgokat. Van nevem, címem, telefonszámom, online accountjaim, edzéstervem, naplóm és egy futóórám, amin most megnyomom, hogy:

"Finish"

És csend lesz. A hétköznapi zajok csendje.