Éreztem, jó évem lesz. A téli felkészülés zavartalanul telt, az év első versenye már mögöttem. Egyéni csúcs lett. Utána nagyjából tizenöt percig csak feküdni tudtam. Még ülve is szédelegtem. De megvolt, fontos pszichés blokkot törtem át, szintet léptem. 

Felkészültem. Sokat leadtam a súlyomból is, hetek óta speciális diétán vagyok, az edzések alapján további rekordok várhatóak. 

A második verseny volt abban az évben, akkoriban még magnézium, L-Carnitin és vitamintúladagolással kísérleteztem. Kávéztam, sorban álltam a WC előtt, kávéztam, sorban álltam. Csúcsformában. 

10 km futás. Egy rohadt sprint az egész. Két kilométer után kialakul a mezőny, csoportba állok. Tudom, hogy ha nem előzöm meg az előttem lévőt, végig azt fogom olvasgatni, hogy "Zublin". Megelőzöm hát csókát. Egy "A gyerekekért futok" és "Technika az életért" felirattal nehezebb dolgom van. Nagy a por, ha nem muszáj, azt hiszem jövőre nem ide jövök. Léna fut előttem. Ismerem, csinos csaj vasbeton lábakkal. A legjobb. Alig 150 méterre tőlem. Porolok utána. Úristen de jó vagyok! A nyolcadik kilométernél elkezdem nagyon küldeni. Ami csak maradt bennem, azt mind belerakom a hajrába. Utolsó kilométer, mi ez, kimerültem? Lassulok. Minden erőfeszítésem ellenére lassulok. És az erőfeszítés...mióta kell ennyire erőltetni?...miért lett olyan sötét? Ott a stadion, kétszáz méter a célig. Eső lesz...mi olyan nehéz...fekete, fehér.

Egy csoport nézővel birkózom, kiegyenlítetlen a küzdelem. Csúszós testem előnyt biztosít. Még mindig minden fekete és fehér. Valami csellel sikerül földön tartaniuk. Nem engednek felállni. Könyörgőre fogom, aztán sötét lesz. Megkönnyebbülök, kilélegzek. 

Amikor néhány perc elteltével egy mentőautóban feküdtem és a karomba döfött tűvel itattak, már sejtettem, hogy aznap nem döntöm meg a rekordomat. Vérnyomást mértek, cukoroldatot, elektroliteket, vitaminokat kaptam. A mentős szerint összeomlott a keringésem. Mondtam, hogy köszönöm, jó volt így együtt de most már lépnem kell. Nem engedtek. Mivel egy kicsit én is meg voltam lepődve új szuper-képességemen, beleegyeztem, hogy a közeli kardiológián tanulmányozzanak. Íme az ember, aki előre kirohant önmagából. 

Kicsit csalódott voltam a befuccsolt verseny miatt. az ambulancián csipogó, villogó orvosi műszerek egy darabig lekötöttek, aztán unni kezdtem. Vártam, hogy végre jöjjön valaki aki majd mond valami olyasmit, hogy legközelebb igyál többet, egyél valamit ami energiát ad. Sikerült elérnem a feleségem. Elmondta, hogy ezt ő előre látta, ennyire hülye felkészülés nem is vezethetett másra. 

A szívem ultrahanggal vizsgálták, nem találtak semmi aggasztót, egészséges, kicsit nagy sportszív. A tüdő tiszta. A páciens élénk, egészséges, tettre kész. Kicsit tart felesége haragjától, de nem mutat összeomlott keringésre utaló jeleket. Ő nem, vérképe viszont igen. A Troponin nevű fehérje rohadt magas értéket mutat.

Troponin-T, Troponin: A szívizomból felszabaduló egyik fehérje, amelynek szintje megnő a szívizomelhalással járó betegségekben (infarktus, koszorúér-betegség). A normálértéke 0,1 ng/ml alatt van.

dietless.hu/

Infarktusom van. Mondta a doktornő. Szerintem nem, mondtam én a számmal, igazi meggyőződés nélkül.

Ultrahang, semmi gyanús. 24 óra monitoron. Valahogy másképp képzeltem. Az hittem, egy infarktusos valamennyire azért legyengül, megviselt. Én szívesen lefutottam volna még egyszer azt az átkozott versenyt. 

Az a rossz az ál-infarktusban, hogy pont ugyanazokat a vizsgálatokat és szobákat járja be az ember, mint a valódi betegek. Az intenzív osztályon kétágyas szobába kerültem, meg volt tiltva, hogy felkeljek az ágyból. Szerencse, hogy a magnéziumdiéta tisztára pucolt még reggel. Behoztak mellém egy németül nem beszélő arab beteget. Mosolygott, nem igazán értette miért is van itt. Elnézegetett engem és csodálkozott, miért került sportkórházba. Fájt a válla, behozták. Ezek szerint sportsérülés. Csak arra nem emélkezett, hogy sportolt volna az elmúlt 15 évben. Az ápoló hiába ismételgette neki, hogy "Herzinfarkt!", csak mosolygott. Próbáltam segíteni, angolul értett egy kicsit. Eleget ahhoz, hogy a "Heartattack" szót már felfogja. Megnyúlt az arca, először sápadttá, majd vörösessé vált, abbahagyta a mosolygást és együttműködővé szelídült. A monitor csipogott, ápolók jöttek, elvitték valahová. Túlélte, később még láttam itt ott vizsgálatokra várva.

Félóránként ellenőriztek, vérhígítót  kaptam infúzión. A monitor nem mutatott semmi rendkívülit. Alacsony a pulzusom, 45-50. Maximum 55 amikor a szökésemet tervezgetem. Az ápoló szerint sportolóknál ez normális. 

A doktornő alapos. Nem szeretne az utcára engedni anélkül, hogy rá ne mutatna valami elhalt szívizomkötegre, beszűkült érre. Kikerülök az intenzívről. Egymást érik a szoftosabb vizsgálatok, szűk gépekbe dugdosnak be, bedrótozva biciklizek, ultrahang naponta többször is. Hordják a vérem a laborba, Új szoba, új szobatárs. Átszállításkor tusakodunk kicsit a kerekes szék miatt, menni akarok végre. Nyerek. Jól esik járni 24 órányi henyélés után. Terheléses EKG, kontrasztanyagos röntgen, MR. Minden oké. Három újabb nap, minden eredményem rendben, vérképem is nomalizálódik. 

A doktornő a szobájába hív. Mit szedek? Drogok? Anabolikus Szteroidok? Csak ami a Rossman, dm polcain is ott van. Látom csalódottságát, jó magyarázat lett volna. Az utolsó vizsgálat a szívkatéteres stimuláció. Ez már komolyabb, kockázatokkal. Mondanám, hogy egy fenét, engem ugyan nem, de már én is tudni szeretném, mi van velem. Ez  itt Németország, alaposság van, itt a kórház és a rendőr is szolgáltató. A doktornő hosszan elmagyarázza mi vár rám, még színes illusztrációkkal ellátott füzetkét is kapok. Elsápadok az ábrákat nézve. Ezek fel akarnak küldeni egy csövet a combomból a szívemig. 

Említettem már a szobatársamat. Nem azt, akinek lefordítottam az infarktusát, a másik. Pacemakerre várt, mindent tudott a szívről és amikor kiderült, hogy futóversenyről kerültem be, azonnal megtudtam, hogy a ehhez is ért. Legalábbis képes róla órákat beszélni. Feküdtem az ágyamban, azzal a gondolattal barátkoztam, hogy innentől a legdinamikusabb sportom a kutyasétáltatás lesz, miközben ő háromszor elmesélte, miként is készült fel húsz évvel ezelőtt egy maratonra, amin végül is nem indult. Amikor meglátta katéterprospektusomat, egyből mondta, hogy szerinte két bypasst fogok majd kapni. Fekete fehér. Kibírtam ájulás nélkül.

Eljött az idő, a főorvos személyesen drótozott be. Furcsa érzés volt, hogy nem vagyok ura a saját szívverésemnek. Hűséges kis izomcsomóm ismét rohant, csak mert a doktor eltekert egy kis potmétert. Aztán nagy szerelembe esések szívdobbanásai, ismételve, újraértelmezve. Bass-boosted. Egyáltalán nem fáj, de nagyon furcsa érzés. Vége lett, semmi abnormális. Elszánt, alapos doktornőm kifogyott az ötletekből. Még egyszer végigfut a laboreredményeken. A fejét csóválja. 

Másnap szabadulok. Szobatársam jól érzi magát, nála is minden simán ment, ezt háromszor is meghallgatom. Kapott egy DVD-t a pacemakeréhez, meg akarja nézni a laptopomon, szerencsére nincs optikai meghajtóm. Hal az ebéd, látom rajta, nem szeretne előtte kikerülni. Zárójelentést kap 11 óra körül, tapintható a csalódása az elmaradó ebéd miatt. Vár. Az ápoló rendes, mikor délben még a szobában találja, ő is megkapja a tálcáját. Idegesítő volt, állandóan beszélt, bypassokat vizionált a koszorúereimbe, érzelmi krízisem kellős közepén marhaságokkal traktált. Most mégis melegséget érzek, ahogy potyaebédjét élvezi. Mormogva, csámcsogva, dorombolva eszik, öröm nézni. Még telefonszámot is cserélünk amikor elmegy. Hat napot töltöttem kórházban, élményekkel, tanulságokkal gazdagabban távozok. 

A végső diagnózis sejtés. Egyetlen dolog bizonyos, semmi baja a szívemnek. A zárójelentésre kiszáradás, vesefunkció zavara kerül, A doktornőn látom, nem nyugodt. 

Sokat töprengtem utána, mi lehetett a gond, mit tehettem volna, hogy ezt elkerüljem. A következő jó tanács listát állítottam össze magamnak:

• Igyál!
• Ne szaunázz órákon keresztül a verseny előtti napon!
• Ne igyál nagy mennyiségben vízhajót versenyek előtt! (A kávé vízhajtó.)
• Ha futni akarsz, ne diétázz,
• Táplálékkiegészítők esetén különösen igaz, hogy a kevesebb az több. 
• Az elme lehet erősebb mint a test, de futóversenyeknél a test célba érése számít.

Azóta rengeteg 10 km-est futottam tünetmentesen. Sokkal keményebb terepeken, hosszabban, gyorsabban megyek előre. Még egyszer előfordult hasonló, épp egy éve, de még a fekete fehér rész előtt feladtam a versenyt, kifeküdtem, inkább a szégyen, mint a taligára kerülés. Akkor 100 méterre voltam a céltól. Egészen pontosan százra, mert már a stadion célegyenesében léptem ki. 

Hülye voltam? Igen. Tanultam belőle? Igen. Maradtak nyomai? Igen. Olyan tapasztalat volt, amit tíz sikeres versenyen sem szerezhettem volna meg. Mégis, jobb lett volna enélkül.