Ellenszenvesek vagyunk, és ez részben a mi hibánk. Annyira meggyőződésesen tudjuk nyomni, arcélünk oly kontrasztosan rajzolódik ki a lemenő nap fényében, hogy az sokakban ellenérzéseket kelt. Sajnos sokszor pont azokban, akik éppen ezzel a tevékenységgel tudnának segíteni magukon. Gyógyíthatná a sport. Meglát, és - bár szerintünk - amit csinálunk inspirációként kéne, hogy hasson, nem ez az eredmény.

Elfordulás, cinikus megjegyzések, kéretlen pszichoanalízis (önvédelmi), az elme rosszindulatú csápjai, amint gyengénket kutatják. Szinte tapintható a vágy, hogy nevetségesnek lásson, hogy az a fene nagy arcunk mást is kifejezzen mint az önelégültség. Az egó, ha becsületes harcban nem győzhet, lehúz, leköp mindenkit és mindent maga körül, úgy, hogy még akkor is ha semmije sincs, akkor is a világ közepének érezhesse magát. Így lesz belőlünk hülye, kapuzárási pánikból kifolyólag túlkompenzáló, buzgómócsing, pózer, beszűkült, spotszakos, futóbolond.

Ez részben a mi hibánk, akik futunk, sportba fojtjuk bánatunk és örömeinket is onnan eredeztetjük. Erről beszélünk, erre készülünk, ezt ünnepeljük és e köré szervezzük a nyaralásainkat is. Ebben látjuk a megoldást, ez az út és a cél is. A szülinapi tortánk futócipő alakú, a sebességet perc/kilométerben számoljuk, újévkor pedig új maratonokat fogadunk meg. Kocsmázás helyett is az erdőben koslatunk, mondjuk ez nem is baj, mert már rohadtul unalmas, hogy tisztességesen panaszkodni sem vagyunk képesek. A nyafogásainkra is ezt hozzuk fel megoldásként. Egyszerűen sok ez már ebből, éreznünk kéne, mikor elég.

"Fut, fut, fut, hogy rohadna meg."

Hibásak azok is, akik nem teszik, akik inkább kitalálják, hogy miért is értelmetlen, szánalmas, vagy felesleges amit művelünk. Vétkesek abban, hogy hagyják keserűségüket rosszindulatként formát ölteni. Másra vetítik nyűgjeiket, nyavajáikat, nyomorukat.

Legnagyobb részben legyen ez a világ hibája, társadalmi probléma, a fogyasztói társadalom önemésztő jellegének böffenete, tünete. A világ nagy, általános semmi, ráfér az arcára bármi, ideális bűnbak, hogy ne legyen megbántva senki. Egyezzünk meg abban, hogy ő az igazi felelős.

Az ideális bűnbak / Fotó: theguardian.com

Három hibás, de igazán csak egyikük szenvedi, aki nem fut. Nem sok öröme marad. A cinizmus, a gúny viccesnek hangzik, az is ha jól csinálják, de senki sem nevet percekig egy egy epés beszóláson. Gyanítom, nem kárpótol. Kárpótolni? Miért is? Az elpazarolt évekért, a lehetőségek fogyásáért, az egészség hiányáért, a kifogások igazsággá mervevedéséért. Az érzésért, hogy nehéz, hogy lassú, hogy elindulni, lehajolni, fellépni mind fárasztó, hogy akármit is vásárol össze, csak addig boldog tőle, amíg ki nem bontja.

Még ha nem is úgy látszik, még ha nem is mindíg  nyilvánvaló, hiszem, hogy okkal csinálunk, vagy nem teszünk meg dolgokat. Okkal kezdünk el és hagyunk abba tevékenységeket, oka van annak, hogy kedveljük a macskákat és félünk a kisbabáktól. Okkal kapunk szívinfarktust, csak hogy cégünk időben piacra tudja dobni a fingóappot androidra. Okok sorozata vezet oda, hogy inkább érezzük nyomorultul magunkat, húzzuk le, aki azt csinálja amit nekünk is kéne, minthogy mi magunk megtegyük az első lépéseket. Még ha a végeredmény katasztófa is, az odáig vezető lépések mindegyike lehet logikus. A henyeség csakúgy ésszerűnek ható döntések eredménye, mint az ultrafutás.

Rengeteg ilyen jut eszembe, de mivel szeretném a témát kordában tartani, csak az elős pár dologról írnék, ami beugrik.

Az energiaminimum átka

Van aki azt mondja, ösztönösen energiaminimumra törekszünk, hogy amikor beüt a gebasz, legyen tartalék a túlélésre. Az ösztönök csak arról feledkeznek meg, hogy mióta ennyire civilizáltak lettünk, egy átlagember életében nullaszor következik be olyasmi, aminek túléléséhez hat centis zsírrétegre lenne szükség. Talán, ha az evolúció során korábban találkozunk a cipőfűzővel, az energia minimalizálás elve is átgondoltabban fejlődött volna ki.

Az ösztön nem matematikus, nem gondolkodik hosszútávon. Ha fázik, harminc fokra tekeri a fűtést majd ha hozzászokott, vagy tovább romlik a vérkeringés, harmincegyre és tovább.

Az energiaminimum elve létezik, de amíg az állatviálgban a túlélés eszköze, az emberek esetében már nem sok értelme van. Nem jó ok, hogy elforduljunk a sporttól. Avitt evolúciós maradvány.

A félreértett siker

Most azzal folytatom, hogy továbbra is a világot hibáztatom. Annak is azt a részét, ami meg is érdemli, a fogyasztásra serkentő médiatartalmakat, kereskedelmi csatornákat, reklámokat. Ha akarjuk, ha nem, hatnak ránk az effélék, legolcsóbban úgy ússzuk meg, ha ez a hatás taszítás, ha hátat fordítunk legalább akkor, amikor tehetjünk. Mert az üzenet nem csak zavaros, moslékszerű, hanem kifejezetten káros.

Egyrészt sokan már el sem tudják képzelni, hogy a tárgyi javak gyűjtésén kívül bármi másban mérje a sikert.

Menőbb egy piros sportkocsis kokainista, mint egy naponta életeket mentő baleseti sebész, mentőorvos.

Semminek, vesztesnek nézik azokat, akik gyerekeket olvasni, vagy számolni tanítanak, de vörös szőnyeget gördítenek elé és lesegítik a kabátot arról, aki kábítószert árul nekik (ügyes). Mert jó a kocsija.

A világ újabb felelőssége tehát: totálisan félredefiniált a siker fogalma. A rajongóktól övezett Jabba Hut, amikor kiszál méreg drága, segglyukfűtéses autójából és körülnéz, azokat irigyli, akinek olyanja va van, ami neki nincs. Akik egészségesek, jó a kondíciójuk és ettől szépek. Ha fitt vagy, jobban áll rajtad egy nejlonzacskó, mint Jabbán az olasz öltöny, meg a büntető bőrcipő. Fizethet érte vagyonokat, de akkor sem kapja meg, ami neked megvan.  A boldog, egészséges, kiegyensúlyozott ember sikeres. A siker nem vásárlóerő.Ez persze elrontja azök örömét, akik szerint voszont igen. Hiába feccolt annyi pénzt, időt és gonoszságot az imidzsébe, látványosan rondább, mint az az a Decatlonban bevásárolt kocogó az út túloldalán. Elrontott öröm, írigység, nem csoda, hogy ellenszenv az eredmény.

A hedonizmus, mint norma

Azért is szeretem a reklám blokkokat, mert olyanok mint a tükör. Csak nem a saját pattanásaink látszanak benne, hanem mindenki másé. Nem mi látszunk rondának, hanem a "világ".

A kikapcsolódás legelfogadottabb és legnépszerűbb formái és ábrázolásaik rövid reklámblokk mintavételezés alapján:

Közös pont a pia. A modern ember főleg erjesztett és égetett szeszek segítségével kapcsolódik ki. Ez használja párkeresés, csapatépítés, problémák megbeszélése, kirándulások erőfeszítésének jutalmaként is.

Elmondom mi a gond ezzel. A pia méreg, drog, a lusták szórakozása, mert minden erőfeszítés nélkül működik. Lelazít anélkül, hogy előtte megfeszültél volna, nevettet viccek hiányában is. Filozófusnak, pszichológusnak, papnak érzed magad anélkül, hogy egy sort is elolvasnál a vonatkozó szakirodalomból. Ha megy ilyen könnyen, akkor minek komplikálni? Hozzászoksz és végül tényleg ez lesz a szórakozásod. Legbelül érzed, ez így nem jó. A belső dilemma feszültséget szül, az pedig kisugárzik, főleg azok irányába, akik nem a bárpultba kapaszkodva keresik a kikapcsolódást. Útálod, lehúzod őket, mert így könnyebb elhitetned magaddal, hogy nem gáz amit csinálsz.

A kereskedelmi televíziók sztereotipiái szerint a férfi pizzazabáló, pocakos, meccsnéző balfasz, a nő pedig vinnyogó konzumidióta. Van valami demokratikus abban, ahogy mindenkit ennyire kreténnek néznek. És talán igazuk is van. Mit szépítsük, aki gügye kereskedelmi csatornákat néz így 2017 környékén, az valószínűleg nem valami tudósféle.

 A sportosság eléggé elbaltázott ábrázolása

Igaza van annak, aki itt megjegyezné, hogy azért sportos reklámokból is van elég. Sőt, némelyikük egész jól sikerült. Az a szlogen például, hogy "Just do it", mindent visz. Jobbat még nem találtak ki. A "Bízz magadban, te hitvány szar!", bár remekmű, egy zseni alkotása (bár tudnám kié), így is csak második. 

Sajnos azonban nem ez az általános, ott vannak köztük azok, amik miatt a poszt témája, az ellenszenv is kialakul. Apple, fitbit, jawbone és társaik. A csúnya szines krumpliórák reneszánsza, a pulzusalapú munkába járás. Hipszterek rohangálnak telefonokhoz szíjazva és rendkívül szilajnak mutatkoznak, annak ellenére, hogy életük jelentős részét a haverok ebédjeinek lájkolásával töltik. Csipogó szar jelzi, hogy az alma jobb mint a fánk. Full sminkben hosszútvávsprintelő csajok egy csepp izzadásg nélkül előzik meg frissen kigyúrt majmaikat, miközben ott ragyog rajtuk a méregdárga telkó.

A csaj meg a majma / Fotó: apple.com

Még futókén sem lehet őket nem útálni. Tökéletesen átérzem, amit irántam éreznek a lusták. Annyira túl van már tolva, hogy azt az érzetet kelti bennem, hogy nem akarok ezekkel az arcokkal egy kosárba kerülni. Úgy kell emélkeztetnem magam, hogy a való életben ilyenek nincsenek. A valóságban minden kocogó jófej, még akkor is ha digitalizált. Gyanítom, az ellenszenv egy része nem is ránk, hanem ezekre a reklámszínészekre irányul, minket csak véletlenül összekevernek velük.

Olyan ez, mint izomagynak, vagy hiú picsának nevezni azokat, akik konditerembe járnak. Csak addig áll meg az állítás, amig távol tartjuk magunkat a valóságtól. Onnantól, hogy először betesszük a lábunkat egy ilyen helyre, meglátjuk, hogy valójában mindenféle ember jár oda, legtöbben pont olyanok mint mi, egyéniségek.

Maradjunk ebben. A multik, a világ, meg az ösztönök hibája minden.

Ennek ellenére azért érdemes lenne tenni egy két futólépést, hátha.