Futóbolondok és kalandjaik

Van egy pont amikor már nem halogathatjuk tovább. Rendben, hogy szeretünk futkározni, fittek vagyunk, egészségesek, de azért a családot sem kellene hagyni elvadulni. A gyerekek (kamaszok már) morogva húzzák magukra szobáik ajtaját. Csak akkor szólnak hozzánk ha éhesek vagy nem találják meg a ruháikat. Egymással is csak sötétedés után futunk össze, közvetlenül azelőtt, hogy leülnénk és elaludnánk. Valamit tenni kell. 

Feleségem szendvicseket csomagol. Véleményem szerint már úton kellene lennünk. A gyerekek fejhallgatók alatt, antennákkal, kijelzőkkel feldíszítve egykedvűen várnak. Kirándulunk. Klasszikus megoldás a lelkiismeret megnyugtatására. Elhanyagolt gyerekeket nem visznek világot látni. Mindenáron, akár akaratuk ellenére is. Feleségem hosszan, ismételten elmagyarázza hitetlenkedő csoportunknak, hogy ez egy jó dolog, de ha nem, akkor is kell ilyet csinálni néha. Lányom lehet, hogy figyelt, mert elfintorodik, fiam fején belül várakozik. Kutyánk is van, ez azért jó, mert legalább egy lelkes tag van közöttünk. Feleségem mellé kell állnom, támogatnom, lelkesítenem a csapatot annak ellenére is, hogy az ötlet nem ment át a tizes teszten.

Tizes teszt az amikor egy nem kötelező programról az alapján döntünk, hogy eszünkbe jut e egy perc alatt tíz dolog amit szívesebben csinálnánk. Ha igen, miért is nem csinálunk azok közül valamit? Rengeteg vizit, IKEA látogatás, afterwork-party, team event esett már áldozatul ennek a tesztnek.

Persze a tízes teszt önző dolog. Ráadásul a kirándulás kötelező program, nem érdemes tesztelgetni, feszegetni a húrt, bomlasztani a rendkívül törékeny morált. Mondok valami motiválót a gyerkőcöknek. "Lesz WiFi, meg eszünk egy jót!". Stexre (ő a kutya) hatnak szavaim, szerinte jó kis beszédre sikerült. Egy ideje megérti a kajával kapcsolatos kifejezéseket. 

Valami Bulbingen nevű helyre indulunk. Bulbingenben van egy kastély. Szép, híres, meg minden. 

Utazunk, feleségem a tájat, lányom az üzeneteit, fiam a Guild Wars 2 Klánjainak listáját nézegeti. Stexi kutya megpróbálja szemmel kienni a szalámit a zsömlémből. Aztán micsoda szerpentinek! Az útra koncentrálok, a tájat inkább csak tudom, mint látom. Lányom rosszullét elleni rágót kér. 

Azon töprengek, mi lehet az a legrövidebb idő, amit a bulbingeni kastély cserépkályháinak és antik székeinek szentelni illik. Ötszázhatvan szoba, az 6-7 perces pace mellett meglehet 1:56:20 alatt. Nettó idő a jegykezeléstől a vendégkönyve írásig. Sok a rutintalan, kezdő, rossz kondícióban lévő látogató, ezért könnyen előfordulhat, hogy egy egy újabb megtekintésre váró kanapé, karosszék, kunkori-lábú dohányzóasztalka körül torlódások alakulnak ki. 

Fotó: Karlsruhe https://commons.wikimedia.org/wiki/

(Illusztráció, a bulbingeni kastély sokkal de sokkal nagyobb)

A százhetvenedik szoba és elérem a holtpontot. Visszafogok a tempón, recover módba váltok, majd megpihenek egy lárvaarcú bajor hercegnő portréja előtt. Mozgás, kevesebb szénhidrát, több fehérje és nem úgy nézne ki mint egy felpuffadt vámpír. 

Jobb szervezés esetén féltávnál azért szokott lenni vízivóhely, Fiam négy méterrel mögöttem. A fegyvertár gondolata tartja bennem a lelket. Nincs az a fiú vagy férfi aki közömbös tudna maradni böhömnagy bárdok, kardok, régi muskéták iránt. Legalább hatvan puska és nyolc teljes páncélzat vár ránk a versenykiirás szerint. Sajnos a puskák, miként az logikusan elvárható egy valódi őrség esetén, egyformák. Csakúgy mint a páncélok.Kapcsolatot teremtek gyermekeimmel, a régi lőfegyverek megtöltéséről magyarázok. Az Assasins Creed III ban hasonlókkal tud lövöldözni az ember. A bajonettek a Falloutból  lehetnek ismerősek. Tudják. Sőt, megemlítenek még négy bajonettes és két előltöltős puskás játékot. 

Kínzókamra, végre valami! Láncok, padok, fogók. Csontváz most nincs, pedig szokott lenni. Próbálom fiam mozgásban tartani, álmos, egykedvű arccal követ. 

Fáradok. Nem kapom meg a szükséges löketet, hogy a hatvan évvel ezelőtti felújítás dokumentumain még némi érdeklődéssel tudjak áthaladni. Pedig vannak fekete fehér fotók is a felállványozott épületről. A szuvenírbolt még mindig beláthatatlan távolságra. Szerencsére a terep hirtelen könnyebbé változik, nagy, ropogó padlójú, üres szobákon botorkálok keresztül. Teljesítőképességem határán vagyok. Amikor feleségem újfent felszólít, hogy "Fényképezz!", egyszerűen kezébe nyomom a kamerát. A gyerekek azon töprengenek, vajon hova szarhattak annó és hogy miért tűnik úgy a ruhák alapján, hogy töpszli kis törpicsekek voltak. Z generáció. Felteszi újra a nagy kérdéseket. 

Szuvenírbolt.Veszünk egy pici, drága műanyag sárkányt, nyomunk emlékérmet, fiam talál egy "Witcher III Wild Hunt" pólót. Feleségem információs füzetkéket gyűjtöget a környék látnivalóiról. 

Összehúzott szemekkel szoktatjuk magunkat a fényességhez ami a kastélyból kilépve nyakunkba ömlik. A gyerekek hunyorognak, nehezebben látják a kijelzőt. Feleségem lelkes, hogy mennyire jó az idő, és hogy ezt ki kell használni. Nekem személy szerint csak jó idő létezik és következetesen ki is szoktam használni. Kivéve ezt itt most, mert szerintem poros régi pipereasztalkák között szeniorokat kerülgetni nem a legjobb kihasználása a jó időnek. Vagyok olyan hülye, hogy ezt meg is említsem, 

Miután megvigasztaltam feleségem belátva, hogy igenis ki kell rándulni néha, a nap azon pontja következik, amit nagyjából mind egyformán - kivéve Stexet, mert ő jobban - vártunk, az evés. 

A német nyugdíjasok már kimaxolták a jó időben való éttermezést. Nekünk csak figyelni, követni kell és ahol sok öreg üldögél, ott jó a konyha. Beállunk egy bolyba, laza, recover tempó, óvatos előzések, ebben a versenyszámban a hatvan feletti korosztály a legkeményebb. A puszta erőt és kitartást simán űberelik rutinjukkal. Az utolsó szelet feketeerdei torta a tét, nincs kegyelem. 

Egy kerthelyiségben várakozunk, Biciklisek húznak el mellettünk. Azzal nyugtatgatom magam, hogy pihenőnap igenis kell. Regeneráció. Még több biciklis. Érzem, ahogy ez a mostanra majdnem 24 órás kihagyás lassan sorvasztani kezdi a vádlim. Ez a furcsa bizsergés biztosan a felszívódó izomrostok miatt van. Bomlok le. Vajon mennyi munka árán tudom majd ezt kompenzálni?! Had üljek már át ide, ahonnan nem látom a bringásokat! Azt hiszem holnap edzésként lenyomok egy dupla maratont. Aztán még egyet. 

Önvizsgálat, feszült vagyok. Nem szoktam ennyire felhúzni magam. Rendelek még egy kávét. Hátha fel tudom gyorsítani annyira az anyagcserémet, hogy az mozgás nélkül is sportnak minősüljön.

Kezd sok lenni az üldögélésből. Egyesek szerint egészségtelenebb mint a dohányzás.Lábaim ültömben rövid sprintbe kezdenek. Ez azt jelzi, lelkem mélyén nem itt akarok lenni. 

Botosok térnek be süteményre és kávéra. Sportöblítő szaga tölti meg a kerthelyiséget. (Ebből csak egyféle illatút gyártanak?) Eleinte furcsa volt, hogy itt mennyi fiatal ragad botokat. Finnországban a nordic walkinget szinte kizárólag öregek művelik, Németországban ifjabbak is nagy számban vetik bele magukat a lusták és kényelmesek alibisportjába. Mivel a tevékenység maga nem valami meggyőző, kiterjedt tudományos háttérrel próbálják meg elhitetni, hogy ez tényleg más, mint sokat járkálni a városban. Tudom, tudom, van Olaszországban egy oktató, aki szaltózik meg downhillezik a hatszáz eurós botjaival, ő biztosan vagány. A botokkal sétáló huszonévesek nekem nem tűnnek annak. Olyan nyolc-tíz évet öregít egy emberen ez a tevékenység. Láttam már olyat is, hogy tanfolyam. Egy csoport ember állt az oktatóval szemben, fogták üvegszálas, karbon-titán ötvözet pálcikáikat és próbálták úgy csavargatni a bokát ahogyan azt megmutatták nekik. Beletelt némi időbe, mire el tudtam fogadni, hogy egy walking oktató, aki 30-40 éves embereket tanít sétálni, nem szélhámos. Oké, tudom, van az az olasz, amelyik ugrál meg minden. Ő fix nem swindler. Lehet, a többi is rendes ember, csak kell nekik a pénz. 

Jól esik ezen gondolkodni. Kalóriát éget minden bizonnyal. Stexi egy fajtársa közeledtére átalakul, hozza a pórázon oly gyakori vérengző pitbull figuráját. Mióta lettek ekkora fogai a kutyának? Néhány rémültebb arcot látok , remegő tejszínhabot a süteményesvillákon. Felajánlom, elviszem sétálni egy körre, amíg rendelésünk megérkezik. A kutyasétáltatás már majdnem sport. Megnyújtom lépteimet, remélem hogy ez, ha elég sokáig csinálom, már az izmok átmozgatásának fog minősülni. Könyöknél kicsit behajlítom a kezem, és már hivatalosan is edzek. Stex húz, mindent össze akar pisálni, új itt, kellenek a posztok. Tartom, visszahúzom kicsit. Ez jó. Tartom, húzom. Csinálok belőle egy huszas szériát. A kutya 13 kiló, türelmetlen, jól húz. Sajnos nagyjából a nyolcadik. ismétlésnél sztrájkba lép. 

Biciklisek mennek el mellettem. Családtalan, egyedülálló, önző, gazdag rohadékok. 

Mások neveletlen kölykei rohangálnak a közeli parkban. Csak azért nem irigylem őket, mert nincs rajtuk futócipő, meg a nap végére úgyis bekekaózzák őket, hogy nyugton feküdjenek az idióta rajzfilmözön előtt. A pulzusom szerint anaerobic zónában vagyok. 

Kihozzák az ételt, ha nincs edzés, nincs kalória, salátát rendeltem. Ha már nem erősödök legalább lefogyok pár dekát. Feleségem szolidáris a gyerekek nem. 

A jóllakottság pillanatait próbálom meg kihasználni, hátha:

"Szép volt. Többször is el kellene jönnünk. Az idő is jó volt, a kastélyt is megérte megnézni egyszer...."

"Még hazafelé megnézzük a rózsakertet. Ha már egyszer itt vagyunk." Legalább megpróbáltam. 

Rózsakert, kétezer négyzetméter. Még ha nagyon össze is zsúfolták a virágokat, akkor is max egy kilométernyi utat tudtak belecsavarni egy ekkora területbe. Megfelelő bemelegítés után, minden rózsára 3-4 másodpercet szánva...úristen, ott fogok megöregedni. Mire kiérünk vége lesz a szezonnak, a kondíciómnak, mindennek. Fogsárga vászonnadrágot fogok hordani a hónom alatt. Nadrágtartóval! Talán ki sem érünk! 

Szeretem a szép növényeket, a délutáni hosszú futásnak már lőttek. A lemondás bizonyossága szomorú beletörődés, de ugyanakkor megnyugvás. Fényképezek, hogy valamivel eltereljem a gondolataimat. Lányom, fiam, kutyám az árnyékban vár, amíg én a rózsaszirmokat makrózom. 

"Arra is nagyon szépek vannak." Mondja a feleségem. "Tudom, már voltam ott." Hazudom én. Ezzel majd hatvan méternyi ösvényt spórolok. 

És véget ér egyszer. Fáradt vagyok, mintha a Szaharán futottam volna keresztül, ellenőrzöm mekkora szakállam nőtt, aggódok, elfelejtettem e autót vezetni. Egy bringást nyársalok fel a tekintetemmel, megvető pillantással terítek le egy kocogót. Hazafelé elbúcsúzom a lenyugvó naptól, a jövőmtől, az erőmtől a sportolótól aki valaha voltam, mielőtt kirándulásra adtam volna a fejem. 

A lányom nevet, valami viccen amit fiam mesél. Meglepődök. Feleségem is bekapcsolódik, és a gyerekek válaszolnak neki. Mondatokban! Én is megpróbálkozok, hozzáteszek dolgokat. Beszélgetünk, Megtudunk egymásról néhány újdonságot. (Nahát, a lányom már elmúlt 13 éves! A fiam magasabb mint én!) Már majdnem olyanok vagyunk, mint egy normális család...vagy még jobb, négy idegen, aki tisztelettel, értelmesen, érdekesen társalog.

Úgy akarom ezt a dolgot befejezni, hogy az autónk elrobog a naplementében, jó zene szól benne de nem hangosan, mert a benne ülők szeretnék egymást hallani, látni és érteni. A feleségemnek igaza volt. 

"Mint mindíg."