Játszunk el a gondolattal, hogy még nem késő. Hogy ha egy kicsit összeszedjük magunkat és nem feltétlenül másban keressük a hibát, mástól várjuk a megoldást, ez a bolygó megmenthető. Teremtsünk egy párhuzamos valóságot ami ennek a másolata, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a károk még nem visszafordíthatatlanok, van értelme legalább megpróbálni tenni valamit, hogy unokáinknak ne kelljen valami lepusztult, randa, mérgező helyen élni. Ha mostantól vigyázunk, maradnak még fák, organikus állatok, növényzet és az intelligencia is fellelhető lesz természetes élőhelyén, az emberi agyban. Tegyük fel, hogy ez a párhuzamos valóság pont mostanában ér el arra a pontra, mint a mi menthetelenül beteg valóságunk. Legyen ez a pont valami nagy esemény, mondjuk egy focidöntő.

Az emberek épp a superbowlt nézik, a félidőben fellépő gigahíresség vadul lengeti nemi szerveit miközben a szerelemről énekli, hogy "je je je". 100%-os tisztaságú kólával energizálja magát, haját csak francia ásványvízzel hajlandó mosni, ruháját magánrepülő szállította átalakításra Párizsba, majd vissza. Ócska dízel autókkal több száz fotós érkezett az eseményre csak miatta. A menőbb arcok, korrupt politikusok, kiégett golfosok és teniszezők dzsetekkel jöttek, vagy ha az már nem fért el a leszállópályán, húsz literes fogyásztású sportkocsikkal. Kibaltázott, kifűrészezett fenyőerdőkre nyomtatott pletykaújságok már hetek óta arról cikkeztek, vajon kék vagy piros ruhát vesz e magára a popsztár és mivel tisztázatlan, hogy végül is lefeküdt e a koreográfusával, rekord példányszámban kelt el a Füles Komornyik és a Cselédszoba magazin. A vörös szőgyeg teveszőrből készült, a bundájához kétszáz apró emlőst bunkóztak döggé. Milióan rajonganak érte. Millió dollárokba kerül ipari gyorskaját, autót, biztosítást, még több autót, farmert vagy parfümöt hirdetni a reklámszüntekeben. Nem is mindenki engedheti meg magának. Csak a legnagyobb, leggazdagabb cégek kerülhetnek adásba. Tőkeerő szükségeltetik ahhoz, hogy a fellépő popénekesnőhöz hasonló nagyságokat magánrepülőztethessék rekmlámfilmjeik forgatásához, majd különgéppel még az otthonfelejtett dzsekijüket is utánuk hozzák. De nyilván megéri. Ahogy egy akciósztár ropogós bőrülésen operaáriát énekel és a luxusról beszél, vagy egy prostitúcióról készült vígjátékból szuperhíréssé vált szépség VIP partiból VIP partiba varázsolja magát egy parfüm segítségével, az megfizethetetlen. Pénzben ugyan igen, de a nagy sürgés forgásban összegyűlt szemetet el nem tünteti senki. Még ha anyagi erő volna is rá, az enegriamegmaradás törvénye lehetetlenné teszi. Az űrből, még egy épp ott turistáskodó üzletember is bejelentkezik, mondja, hogy "helló" egy geostacionárius pályán száguldozó fémdobozból. Vidámsága, elégedettsége érthető, most égetett el épp pár száz tonna üzemagyagot az atmoszférában, meg lőtte bele az autóját a Marsba. Minden sportkocsi gyüjtő az általa készített guruló akkumulátortemetőkre vágyik, kár, hogy a sor hosszú, a lítiumból meg még az olajnál is kevesebb van.

A bolygót magasról leszaró gazdag köcsögökből persze roppant kevés van, a luxus csak akkor privilégium, ha véges, sorszámozott és exkluzív. Másokat, tömegeket kizáró. Demagóg és valótlan állítás mindent rájuk fogni. A szimbolikus szuperfocimecsset csak távolról, változatos méretű és intelligenciahányadosú készülékek segítségével nyomon követő, pénzügyileg kevésbé jól eleresztett nézőkben is bőven található hiba.
Ők veszik az uraságokról szóló cselédmagazinokat. Kiloszámra hordják vackaikba a fagyasztott pizzát, struccméretűre gyógyszerezett csirkéket vödörben, húsiszapből mancsolt melegszendvicseket keményítőrudacskákkal jó sósan, olajosan. Csak mert mondja nekik egy öreg fazon lazázva, hogy csikacsiká. Hatszor annyi olcsó gagyi ruhájuk van, mint amire egy falunak szüksége lehet, a szegénység keserve szintén felhalmozásra ösztönöz. Cukrot esznek vajjal, fitenszeznek röviden nagy zajjal, majd csalódnak és még több cukor és zsír fogyaszátsával vigasztalják magukat. Az első infarktusig és tovább. Több száz lóerő gyengíti őket nap mint nap, hogy a végén a pincébe lemenni már expedíciónak számít, a padlás pedig a Magas Tátra. A panaszaik betöltik a netet, a világháló attól zajos, mennyire nehéz és szar is az élet, ha a távolkeletről megrendelt zokni lyukas és vissza kell küldeni kínába bezúzatni. Meg persze a rendkívüli hír: hogy vajon miért sárga ruha volt egy távoli, soha nem látott demokratikus ország királykisasszonyán amikor kiállt a teraszra. Ők teszik szupegazdaggá a szuperbunkó köcsögöket, hogy hálából olcsó, gagyi moslékkal kínálják őket. Nyomorult kínálat csak nyomorult kereslet eredményeként jöhet létre.

Szóval ebben a párhuzamos valóságban történik egy neutrínóvihar. A neutrínó elég rejtelmes dolog, nagyjából fingunk sincs róla micsoda, meg mit is okozhat egy viharnyi belőle. Vagy hogy egyáltalán lehetséges e ilyesmi. Párhuzamos valóság, szóval mondjuk azt, hogy ott lehet és ebben az esetben azt okozza, hogy az emberek tömegesen ráébrednek, hogy az utolsó előtti pillanatban élnek. Épp most kapták az utolsó esélyt, hogy a bolygót amin oly magányosan sodródnak a végtelenül hatalmas és sötét univerzumban megmentsék. Egy Marsba puffantott luxusautó még nem jelenti azt, hogy majd időben le tudunk lépni, ha itt forróvá válik a talaj. Tömeges ráébredés történik hirtelen. Nem megvilágosodás, az azért elég durva lenne. Nem a menyország eljövetele következik be, csak egy töréspont a föld felzabálásának ütemében.

 Ahelyett, hogy végiggurulnék a társadalmi piramis tetejétől az aljáig és megpróbálnám felsorolni mindazt a sok változást, amit egy kiadós neutrínóbombázás okozott annak minden szintjén, fogok inkább egy tipikusnak tűnő embert és megnézem mi minden változott meg az életében, amitől a bolygó úgymond gyógyulásnak indult.

Elkezdett csapvizet inni. Belegondolt, ha már annyit ástak, csöveztek, temettek a jó munkásemberek, illene legalább megkóstolni, milyen is lehet az a víz, amit nem érlelnek hónapokig műanyagpalackokban. Eléggé flegma dolog csak a szar lehúzására használni azt, amiböl másoknak a túléléshez sem jut elég. Előítéletek nélkül, vaktesztszerűen kipróbálta és beleivott az ivóvízbe. Volt különbség, és hogy ne legyek elfogult, a Sanpellegrínó tényleg finomabb. De a már említett neutrínóbombázás következményeként emberünk felvállalta ezt az apró kényelmentlenséget. Két nap és már egyáltalán nem szenvedett tőle. A buborékok eleinte hiányoztak, ami érthető, de beszerzett egy szódagépet, ami elég jó kompromisszimnak bizonyult. Sokkal lassabban fogyott ki a bubis víz, kevesebbet kellett cipekedni a bolbtból és hosszútávon a szemétdíj is csökkent. Ráadásul kaptak egy köszönöm szépen képeslapot egy delfincsaládtól. (Akiket, külön bónuszként, abbahagytak mészárolni a japán "kutatók".) Kis lépés ugyan, de a dominóhatást nagyon kis változás is megindíthatjha. Vérszemet kapott, mélyen magába nézett és rájött, hogy a felhasznált nejlonzacskók közel két harmada elhagyható. Be lehet vásárolni újrahasznosított papírból készült kartondobozba is, még pakolni is kényelmesebb bele. A zöldségeshez is vesszőkosárral kezdett járni. Jégkrém helyett fagyit vett, otthonra befőttesüvegben, ami cseppet retró ugyan, de legalább a helyi cukrászt és nem az amúgy is túl gazdag Algida részvényeseket gazdagította vele. Plusz nem maradt utána egy marék ragacsos nejlon, meg egy pici darab halott fa. A piacról vett zöldségeket és szezonális gyümölcsöket, ami önmagában apró erő,  de sok más hozzá hasonlóan cselekvő ember együtt érezhetően megritkította a spanyolországból zöld paradicsomokkal útnak induló konténerhajók számát. Legalábbis nyáron, amikor ezen az éghajlaton is halomba rohad a friss zöldség/gyümölcs. És ez még csak nem is volt fájdalmas. Sőt, jobb cuccokat vett a piacról, a szomszéd faluból, mint előtte, még a neutrínózápor előtt Új Zélandról. Amikor csak tehette újrahasznosítható csomagolású termékeket vásárolt. Szintet lépett és csak azzal, hogy az ipari szarokat is száműzte a tányérjáról, egyre egészségesebbnek érezte magát. A gyógyszertáros szomorúan búcsúzott egykori törzsvevőitől. Aztán elszaladt vele a ló. Nem ló, kutya. A televíziózás hirtelen rémunalmas időtöltésnek tűnt fel, elvesztette érdeklődését a korábbi nagy kedvenc "Sértődött nyomik nyafognak a szófán" sorozat iránt és vett egy kutyát, ami sokkal jobban szórakoztatta. Jó kutyus volt, rendszeresen kihordta őt sétálni, egyre szebb helyekre vitte és azt vette észre, hogy az okostelenfonján már nem csak a big macekről meg starbucks kávékról készült fotók találhatóak. Virágok, fák, tavak, dombok, tájak. Felismerte, hogy a természet szép és nem igaz, hogy csupa veszély. Hogy az eső nem öl meg, hideg ellen sem annyira drága venni egy jó dzsekit és a hőség tud borzongatóan jól is esni. Elfoglalta magát, unalmában nem a rendelnivalókat böngészte a tabletjén, megtakarításai keletkeztek. Sőt, de ez már azért elég súlyos fordulat, Rumlikutya úgy ráfeszült egy szőke spánielre, hogy ő meg a gazdájával volt kénytelen szóba állni. Anélkül, hogy mindketten regisztráltak volna a Tinderre. Eleinte félt picit, hátha illegális dolog online partnerkeresőket megkerülve valakivel csak úgy randevúzni, de mivel nem találtak ilyen paragrafust, összejöttek.

Rumlikutya. Antik, analóg, offline Partnerkereső.

Fillérek ugyan, de mivel a neutrínók nem csak őt találták meg, tömegessé vált a szófákról felszakadt, kutya, macska, vadászgörény, csörgőkígyó és mérőmókus segítségével újraszocializálódó emberek száma. Volt olyan, gyagyi szofverek kifeljesztéséből multimiliomossá vált űrturista aki már aggódni kezdett, hátha nem jön össze a holdbarobbantott atomtengeralattjáró projektre a lóvé. Lóvé, oké, az még csak hagyján, de fogytak a támogató lájkok. Agresszívan csökkent a szupergazdagok egotrippjeiért rajongók száma. Az emberek el voltak foglalva saját élményeikkel. Éshát ezek az élmények...olcsók voltak. A közeli erdőbe jártak ki sétálni, mikor ráébredtek, hogy még soha nem voltak ott. Ahelyett, hogy jó messzire lévő erdőkbe mentek volna repülővel, elmentek a közelibe...biciklivel. És képesek voltak ugyanolyan jól érezni magukat, bizonyos megfigyelések szerint még jobban, mint akkor amikor ezer mérföldeket repültek, hogy egy távoli ország sokcsillagos szállodájában zabáljanak végig két hetet a csúszdapark melletti ernyő alatt.

Az erdő, ahová nem repülővel járnak

Kevesebb...mit kevesebb, egyáltalán nem fogyott a Cselédszoba magazin, a paparazzik természetfotósnak álltak, és hiába meresztgették órákig a seggüket a popénekesnők, hiába adtak mélyinterjút érdekházasságuk mellet folytatott paráználkodásaikról az unatkozó királylányok, már önmagukon kívül senkit nem érdekeltek a sztorik. Ásítozó riporternek adták ki lelküket és utána sem kergette őket vad vakuzással senki még szaftosabb részletekért. Barnamedvékről, tigrisekről és orszarvúkról készültek lesifotók. Amelyek, hogy-hogynem, szaporodásnak indultak. Érezhetően kevesebb fát nyestek ki tőből, mióta az addig oly népszerű pletykalapok tönkrementek. Egy újságosbódé ebben a párhuzamos világban is hülyén vigyorgó szőke nőkkel és expresszdiétás marhaságokkal címplapozó szarokkal volt tele. A vihar előtt legalábbis. Utána ezek hirtelen nem érdekeltek senkit. Tönkreműtött arcú hírességek félrelépéseiről való olvasgatás helyett sokan elkezdték saját félrelépéseiket kivitelezni. Hát ja. Nem csak jó dolgok történtek. Mondtam, nem a menyország szabadult el, csak megmenekült a bolygó. Kí így, ki úgy de mindeki próbált legalább egy kicsit kevesebbet ártani neki.

Újra szaporodni kezdtek a veszélyeztetett állatok. Ehhez talán volt némi köze annak az álhírnek is, miszerint az orvvadászok heréjéből készült főzet csodákat művel a potenciállal, sőt, még a rákot is gyógyítja. A neutrínóvihar ugyanis, az orosz kamuhírtrollokat sem kímélte. Halrudacskadoboz helyett egyre többen nyitották ki nagyik régi receptes füzeteit és a délelőtti főzősműsor nézése helyett sokan főzni kezdtek.

A kicsiket sem kímélte a fordulat. Egyre több gyerek lett bevonva abba amit a szülei csináltak. Ahelyett, hogy leszerelték volna egy nyolcmagos processzorral megtömött "Digitális oktatás" kacattal, ott ült a pulton, amíg az anya a répát pucolta és...és basszus lekötötte. Műanyag kacatok helyett kavicsokkal és egymással játszottak a kicsik, mégis valahogy elviselhetőbbé kezdtek válni, mint amikor csak nekik és csakis az ő igényeikhez fejlesztett kopogós múanyagból fröccsöntött csigatigris-kockákkal bástáyzták körül őket. Egyesek odáig merészkedtek a retróskodásban, hogy kemény műanyagtalpú gumicsizmák nélkül is kiengedték őket a játszótérre, aminek következményeképpen sokuk feljutott a mászókákra.

Csigatigriskocka. Fejleszt.

Olyan időtöltések kezdtek népszerűvé válni, mint a testmozgás, labdajátékok, társasjáték hús vér ellenfelekkel.  Rajzolni, festeni, gyurmázni, kreatívkodni, erre volt ráállva mindenki. Reneszászát élte a mozi és a színház, a nézők mégsem a szinészek hálószobatitkaira voltak kíváncsiak, hanem a produkcióikra.

A Körte nevű marketingkonszern hiába kínálta vadiúj iWalker nevű, járást feleslegessé tevő szerkezetét szuperdrágán, hogy a szuperhülyék szuperjónak gondolják. Befürödtek vele. Nem vette meg senki. Szökdécselt vele a CEO fel alá a bazinagy kivetítő előtt, mégsem éjszakáztak tömegek, tulajdonképpen senkis sem volt az üzletek előtt, hogy elsőként dobhassa le a járás okozta terhet. Sőt, épp az ellenkezője történt, a séta egyre népszerűbbé vált.

Hmm...kezd elegem lenni ebből a párhuzamos világból. Elszomorít, hogy mi ide soha nem kapunk, de ha kapnánk is késő lenne már egy kiadós neutrínóviharhoz. Meg különben is, a neutrínó...eh, felejtsük is el az egészet. Tudománytalan.

/Buff