Dimitri hosszan, elémlázva állt az ablak előtt. A szakadatlanul cseperésző esőt bámulta már órák óta. Tekintete elkalandozott a közeli dombok felé. Gondoltban a sáros földutakon járt terepcipőben, rétegesen, de nem vastagon öltözve. Meredek hágókon kapaszkodott felfelé, csúszós lejtőkön futott le biztonsággal. A levegő hűvös volt, olyan, amiből szívesen kortyol az oxigénre szomjazó. Az ágakról gyöngyszemekként csüngtek a nevesség cseppjei. Az ázott avar vastag szőnyege puhává tette a lépéseket. A zajtalanság könnyűséget, a könnyűség pedig végtelenséget ígért. Dimitríj hosszan és tempósan futott. Egyedül volt, csak ő és a mindenség. A pillanatok örökkévalósággá nőttek, minden lépés mérföldekkel vitt előre. Előre és egyszerre minden irányba. De nem tartott sokáig. A szomszéd csörömpölése kiszakította álmodozásából, visszarángatta a konyhába, az ablak elé, bentre. Oda ahová be van zárva, mert az átkozott sors úgy gondolta, ideje megtépkedni kicsit azt a vádlit, nehogymá jól érezze magát az a hogyishívják...Dimitríj. Dimitri akit majd szétvet az ideg, aki ha meglát egy futót, a pokolra kívánja, aki szemétládának nevez minden látóterébe kerülő biciklistát. Temeti a terveit. Rosszul viseli, piszok rosszul.

Nincs az a krízis, amit néhány vigasztaló szó ne tudna még jobban elmélyíteni.

Mása, Dimitríj párja különösen jól értett ahhoz a fajta vigasztaláshoz, ami megadja a löketet az ablakpárkányon álló öngyilkosjelöltnek. Azzal "nyugtatgatta" őt, hogy jobban oda kellett volna figyelnie, és már a kezdetektől hallgatnia kellett volna rá. Nyújtani kellett volna, nem kellett volna túltolni, túlzásba vinni...

Dimitri síkidegen áll az ablak előtt. A felhők mögül előbukkanó napot nézi, a Tchibó nevű nyavajából felöltözködött kocogók hadát, a sportmosószer-szagú nordic walkinegeseket, a szponzortrikós bicikliseket. Az ablakból ugyan nem látszanak, de tudja, ott vannak kint és épp azt teszik amit ő nem tehet. "A börtön ablakába, soha nem süt be a nap", csendül fel tudata mélyéről kultúrális gumibotozásként.

Napfény ömlött végig a tájon, tavasz volt, gyönyörű kora tavasz, közepén egy Dimitríj nevű szerencsétlen fekete lyukkal. A szamovárt birizgálta, ki kéne már mosni, gondolta. Ki kéne már dobni, kivágni a francba. Az ablakon keresztül... Megkapaszkodott kicsit az asztal peremében, hogy lekösse kezeit, nehogy cselekvés legyen az ötlet következménye. Nem a szamovár hibája. Az izmok néha szakadnak, ez is a világ rendjéhez tartozik.

Mása lépett be, megpróbálta összeszedni magát. Ha meglátja rajta, hogy megint a sérülése miatt búslakodik, megpróbálja majd újfent magvígasztalni és ha nem látja az azonnali felvidulás jeleit, bajba kerül. Egy magasabb hangerejű vígasztalás jön felszólító módban, sok felkiáltójellel, senkinek nem kívánja. "Hú de jól vagyok!" próbálja sugallni minden mozdulata és gesztusa. Mása gyanakszik, de szó nélkül hagyja.
A szomszéd csörömpöl, Mása gyanakszik, a világ sportol és virágzik. A szamvovár és az ablak kapott egy kis haladékot.