Futóedzés, versenyek

Futóbolondok és kalandjaik

A gyökerek épségéről

2018. augusztus 23. - Tompahawk

Amikor a jó gazda magot vet, tudja mit kell tennie, hogy a növény erőssé, széppé fejlődjön. Nem tesz bonyolult dolgokat, de azokat szerető gonddal, odafigyeléssel és következetesen teszi.  Nem is okoskodik bele senki a dolgába, mert látják, hogy a termés szép.

Amikor a rossz gazda magot vet, tudja mit kell tennie de nem teszi. Elhanyagolja, földjét, lesz ami lesz, ha mást nem, gazt arat. Nem is okoskodik bele senki a dolgába, mert látják, hogy tök felesleges.

Az a közös a kettőben, hogy egyik sem takarja el a napot, az esőt, nem öntözi káros anyagokkal a növényeit, nem dobál szemetet a földjére, hogy az lassan megmérgeződjön.

Amikor az ember "magot vet", fingja sincs róla, hogy mit kell csinálnia, hogy a gyerek erőssé, széppé fejlődjön. Azt teszi, amit tanult, látott, amit eltervezett. Eleinte. Aztán mivel kivétel nélkül mind abnormálisak vagyunk - a normális ember idea, vagy egy pszichopata álcája - lefáradunk, fellázadunk vagy neurotikussá válva feladjuk a kezdeti "szuperjó gazda leszek" terveinket.

Kevés a nagy család - sajnos ez a modell lassan a múlté - és ezt a gyerekek sokszor megsínylik. Menni kell, a munkahely, a speciális karrierutak, a drága és nyomorult helyeken központosuló ipari, techonógiai óriáskomplexumok randa és túlárazott kis albérletekbe rántanak jóravaló fiatal párokat. Egyetlen vigaszuk, hogy az ablakon kitekintve világítóaknára, elbaszott, félbehagyott graffitikre látnak, így megvan az az érzésük, hogy urbánus életet élnek. Az meg azért jó, mert ha jónak nevezik, talán valaki el is hiszi hogy az. Mézesmadzagokra fűzött párok kergetik a karrirer ígéreteit, isszák a szar kávét papírpohárból literszám, túlóráznak, próbálnak beilleszkedni a folyton változó közösségekbe. Ha már úton vannak, hát ott is maradnak, előbb utóbb matekolnak és ha a szakma megvan hozzá, továbbröppennek egy még nagyobb, sokszor kölföldi óriáskomplexum közelébe még urbánusabb életet élni. Londoni penészes garzonokban, többen aranyáron, konstans német dugókban ingyen ülve élik le napjaikat. Költöznek, ha kell évente kétszer. Megunják a bérletre kidobott lóvét, befektetnek, házat vesznek és örökre maguk maradnak.

Magányukban és mert valahol mélyen mind mintákat követünk, gyermevállalásra adják a fejüket. Nincs nagycsalád, a csakis rájuk rakódó terhek, a helyettesítés gyakorlatilag lehetetlen kivitelezése mindent sokkal nehezebbé tesz.  A gyermektelen gyermekpszichológsok állandóan hibáztató publikációitól büntudattal, aggódva indulnak neki.  Az ezer kilométerekre lévő újdonsült nagyszülők nincsenek jelen. Segíteni nem tudnak. Látogatók néha, de oly sután látogatnak, hogy inkább egyre ritkábban teszik, majd teljesen elmaradnak. A gyerek cseperedik, és három éves korára az az egyetlen attrakciója, hogy digitalizált. Maga keresi ki a rajzfilmjét a youtube-on. Orrhangon ordítozó félig állat figurák világában van otthon. Tablettel eszik, azzal alszik el, azzal ébred, mindenhová hurcolja magával a zsírfoltos, újlenyomatos, vastag gumikeretbe foglalt vackát, mintha azon múlna az élete. Lassan tanul meg beszélni, szociális készségei csak annyira fejlettek, amennyire azok egy idétlen nyulas vagy unikornisos játékból megtanulhatóak. Vagy ordít, vagy üvölt, ha nem a kütyüjét zsírozza, tapogatja.

young-children-at-risk-for-skeletal-problems-due-to-tablet-use-886x1024.jpg

A gyereksírás a világ legnyugtalanítóbb hangja egy ember számára. A gyerekhiszti pedig a legidegesítőbb. Mivel a szülők teherbírása véges, és van könnyebb út, van rövidtávú rossz megoldás arra, hogy a lassan iskoláskorú gyerkőc legalább pár percre elfoglalja magát valamivel. Valamivel ami nem ordítozással, pühöléssel, cukorsokkos vad rohamozásokkal jár, hát engednek neki. Vannak próbálkozások, a reggeli első tábla csokiját csak akkor kapja meg, ha megitta a kakaóját, napi négy órára korlátozzák a rajzfilmnézést, pisis kézzel nem markolhat bele a spagettistálba...Megannyi konfliktus... Sajnos, mivel az idegek egyre gyengébbek, a gyerek meg egyre erősebb torokban, sokszor megesik ráhagyják, napokat tölt karamelizált cukorzselészerűségeken porcukorral. Iskolás korára már képtelen elmenni a mászókáig valami tupperben hurcolt édesség nélkül. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a macskák népszerűbbek.

A gyerek, gyerekek annyira aranyosak, bájosak, mint Jabba Hut még kezdőkorában, fiatal striciként, amikor az anyukája pakolt neki élő békát tupperbe és a Tatuinnál is rosszab helyen lakott. A barátok, ismerősök is eltávolodnak. A távoliak a távolság miatt, a közelieket vagy idegesíteni kezdik a gyerekek, vagy nekik is vannak és a saját szennyesük rejtegetésével vannak elfoglalva.

A kicsik összesen két személytől tanulják meg az anyanyelvüket. Az anyaországban élve is. Ha nem olvasnak nekik mesét, nem eőrltetik a beszélgetést, nem viszik közösségekbe, ez kevés. A szókincs még két irodalomtörténész házasságában is csak töredéke annak, amit egy nagycsalád számtalan különböző karaktere nyújtani tudna. Apu hazajön, köszön érthetetlen szavakkal szidja a cégét, a közlekedést öt percig és ennyi. Elvonulna pihenni. Ez is mind anyura marad, aki a nap végére már flúgos a gyermekvilágban való elveszett hadakozástól. És nem csinálja jól. Túl fáradt és túlságosan egyedül van ahhoz, hogy ezt így lehessen jól csinálni. A normál menet plusz erőfeszítés, lassulás van, monotonitás, fogyás, hízás, szar kedv és ráadásul mindent ellepnek a gagyi Fisher price játékok, amikre a pici rá se szarik, mert vagy ordít, vagy engedik neki a kütyüjét kenni. És keni. Oda sem figyel a szüleire, amikor azok esznek, beszélgetnek, megölelik egymást, veszekednek, gyászolnak, örülnek vagy megegyeznek valamiben. Nem csak a szavak, a jelenetek, a viselkedés, a testbeszéd, a gesztusok...semmi sincs megfigyelve. Nincs ott a családban, csak ha megéhezik, beszarik vagy mepróbálják betuszkolni az ágyába. Hiszen minek is, mikor számtalan képességfejlesztő játék szívja a kis arcokat bele valami ellenszenves vigyorú nyúl, kalózkópé vagy gyerekkatona világába. Ott mindíg történik valami. Akármilyen buham mozdulattal is nyomunk oda a képre, az meg fog dícsérni érte. És ez mindenkinek jó, mert legalább pár percre normálisnak ható csend uralkodik.  

Két építőkockát egymás tetejére rakni kreatívabb, bonyolultabb és hasznosabb mint a legtöbb babáknak, kicsiknek szánt képességfejlesztő app. Mivel a kütyü elsődleges célja eladni magát meg majd az új verziót is, nagyjából leszarják, hogy feljleszt e vagy sorvaszt valójában. Nem a gyerekek, a részvényesek kell, hogy jól járjanak Tényleg nem mentség minden szemétre az, hogy az eőállítása munkát ad embereknek. Ne legyenek illúzióink, a kicsik számára a digitális játékok egyszerűbbek, butábbak és sokkal kevésbé fejlesztőek mint mondjuk ülni a homokozóban, legózni vagy átlapozni a tesz vesz várost anyuval-apuval. A digitális nevelés pont nem a korlátlan nyomkodást jelenti, hanem azt, hogy megtanuljuk a technikát a helyén kezelni.

Azt javasolnám, hogy ahelyett, hogy saját bejárású tabletet, okostelefont adnánk a gyerek kezébe, inkább vigyük ki az erdőbe és bízzuk a mosómedvékre, had neveljék azok. Az eredmény egy ugyanannyira elvadult kis külyök lesz, de legalább a tüdeje, vérkeringése, csontjai, izomzata és a mozgása kifejlődhet. Minket meg nyugton hagy. Csak töltsük fel naponta az etetőjét.

Sportolhatna. Még az, amit eszik nem formátlanította el teljesen. Ráadásul változékony, adaptív szokott lenni egy egészséges gyerek. Játszana, veszekedne, nevetne, koszos lenne, leizzadna, megéhezne, kifáradna, lökdösődne, verekedne, esne, kelne. De nem teszi. Bogarászhatna, elbújhatna, elfuthatna, megleshetne, építhetne, kikutathatna, elrejthetne dolgokat. De azt sem teszi. Fura világban él, tompa tekintetű szülei a félrecsúszott nevelést gondoskodásnak nevezett ideges, buta aggódással próbálják ellensúlyozni. Féltik a széltől, naptól, hidegtől, melegtől, rovaroktól, zajtól, mozgástól és a szabad levegőtől. A sport ezen gondolatmenetet követve maga a halál.

Még ha teszemazt ott lenne a jó példa, de nincs. Tán jobb is, hogy nem nézi meg alaposabban a szüleit. Apu annak örült utoljára, még Áprilisban, hogy a kanapén fekve, okostelefonnal be tudja indítani a fűtést a nyolc méterre lévő hálószobában, anyu meg csak akkor mosolyog, ha valami dobozzal csönget a szállító vagy végre megint új szekrényt kell venni az IKEA-ban.

A család akkor boldog ha ehet, hétvégére nincs jobb ötlet a nagybevásárlásnál. Oda kimozdulnak együtt, egyébként meg a francnak sink kedve a hercehurcához, gyerekülésföléhajoláshoz amikor az ember feje tele van szaladva vérrel a csimóta meg üvölt bele a fülébe, a blamázshoz sincs kedv amit a látványosan fejletlen gyerkőc fejünkre szakít bárhol, ahol van egy nála fejlettebb gyerek. Mindenhol.

Marad a Forma 1, a Big Bang Theory, a Simpsons, a konyha meg a hűtő, és az életttér - bámekkora is legyen a birtok - 45 négyzetméterre korlátozódik. Ennek a negyvenöt négyzetméternyi ugarnak, gyomos, műveletlen, bevetetlen, elhanyagolt földdarabnak a közepén ül a kis ember egy maszatos búra alatt és fogalma sincs róla, hogy mit veszít minden elmúló perccel. És ez így marad, ha nem vigyázunk, akár az időnk végezetéig.

A bejegyzés trackback címe:

https://oberwaldmeister.blog.hu/api/trackback/id/tr3314196881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Matanna 2018.08.24. 11:14:12

Szerintem is nagyon jó írás. Bár talán elég extrém példát vázol, de sajnos valós lehet a trend. Nekem ugyan nincs gyerekem, mégis ijesztőnek érzem. Egyedül valami konkrét megoldási javaslatot hiányolok, amit sajnos sok más, témába vágó írásban sem láttam eddig. Nyilván nincs egységes megoldás. Bár első pontként tudni kellene segítséget kérni és elfogadni ... mármint a szülőknek - és persze kellene hogy létezzen elérhető segítség, és mindennek nem kellene megbélyegzés szaga legyen. A gyerek nyilván ezt nem tudja megtenni, nem érti mi van, vagy mit, hogyan léphetne.

Tompahawk · https://oberwaldmeister.blog.hu 2018.08.24. 11:43:57

@Matanna: Van egy városi legenda, miszerint a Szilikonvölgyben 14 éves kor alatt nem adnak okostelefont a gyerek kezébe. Akkor tud ilyesmi igazán hiteltelen lenni, ha a gyerkőc viszont azt látja, hogy a szülők folyamatosan bele vannak tapadva a készülékeikbe. Csoda, hogy nem félnek tőlük, ahogy a sötétben alulról világítja az arcukat a telkó. A gyerek elvileg eltanul jót rosszat a szülőktől akkor is, amikor azok épp nem prédikálnak neki. Jó példát kell mutatni, a hitelességet már a gyerekek is észreveszik. A gizda samu bácsi ne beszéljen muszklikról, a kövér Jani ne a gyorsaságról tartson kiselőadást, a telefonjába gyógyult apuka meg ne adja a szigorú gyermekaddiktológust. Nyilván egy felnőttnek már nem árt annyira, nem arról van szó, hogy a szülőnek is rosszat tenne, de a gyereknek igen és ha a minta az, hogy folyamatosan kütyüket taperolunk, átveszi.

Gico 2018.08.24. 12:59:40

25 éve a tv miatt hisztizett mindenki és nagyon tudatosnak számított az, aki nem parkoltatta a gyerekét a képenyő előtt naphosszat. Most meg saját maguknak varrt rongyban üldögélő ápolatlan hatású anyukák szopják egymást a játszótéren, hogy az ő gyerekük le van tiltva a telefonról és hogy az milyen jó. Lehet a világgal szemben haladni csak kérdés, érdemes-e.

Tompahawk · https://oberwaldmeister.blog.hu 2018.08.24. 13:30:08

@Gico: Azóta a TV-nél lett sokkal tolakodóbb dolog is. :) Aki annó a sok tévézést károsnak tartotta, igaza volt. Nem mindegy, hogy kertben, erdőben, sportpályán vagy a kacsamesék előtt tölt rengeteg időt a gyerek. Nem az volt a gond, hogy a TV egy szar dolog, hanem az, hogy naphosszat előtte görnyedni rossz. Ha feltűnik valami új, rákapunk és hajlamosak vagyunk túlzásba vinni.
Vagy a Bor ilyen például. Semmi gond azzal, ha felnőtt emberek fogyasztják. Elég nagyok már, tisztában vannak az ide vonatkozó szabályokkal, ártalmakkal. De gyereknek még nem való. Hiába van történelme, létjogosultsága és szépsége is, még nincsenek abban a korban, hogy ne ártana nekik.

Gico 2018.08.24. 14:21:45

@Tompahawk:
Igazából arra akartam rávilágítani, hogy a káros is relatív. Testileg valószínűleg igen (merev vállak, nyak, kézfájdalmak). De mondjuk a mai társadalomban való boldoguláshoz nagy kérdés, hogy szükséges-e az a szocializáció, ami a nagy családban, természetközelben felnövő ember sajátja. A modern világ egyre jobban individualizálódik, már ott tartunk, hogy a jó értelemben vett érzékenység és szociális fogékonyság gyakorlatilag hátrány a boldoguláshoz.

Tompahawk · https://oberwaldmeister.blog.hu 2018.08.24. 15:46:15

@Gico: Igaz, a társadalom a folyamatosan változó környezet mindíg mást és mást helyez főszerepbe. Van ahol a kreatív individualisták máshol a fegyelmezett militaristák vannak előnyben. :) Annyit azonban biztosnak látok, hogy a ferde gerinc, a koncentrációzavar vagy a zabolázatlan, szélsőséges érzelmi megnyilvánulások nem sok kultúrában visznek felfelé (...habár...állítólag a monoteizmust egy epilepsziás, vízfejű fáraó teremtette meg).
Nem gondolom, hogy a befelé forduló, szöszmötölős gyerek és az osztály bohóca típusú között lenne a minőségi kölönbség. Nem alkati kölönbségről van szó, hanem finommotorikáról, kommunikációs készségekről, melyekre még egy otthonról dolgozó linuxos kernelgurunak is szüksége van. És a magabiztosságról, begyakorlottságról, amivel ezeket használjuk. Ahhoz, hogy egoista tankként át tudjunk gázolni valakin, vagy egó nélküli szamaritánusként lehajoljunk hozzá ugyanazokra a szociális ismeretekre van szükség, csak morális szempontból más az irány, másra használjuk a megszerzett tudást. A fejletlenség, amiről a poszt szól más téma, az pont bármiféle nevű tudás, eszköz, képesség hiánya vagy csökevényessége. Az sem gátlástalanságra, sem önzeltenségre nem jó. Nincs benne semmi aktuális.