Futóedzés, versenyek

Futóbolondok és kalandjaik

Jungfrau Marathon 2017

Hegyifutás a svájci Alpokban

2017. szeptember 12. - Tompahawk

Hivatalos Oldal

Sajtófotó Galéria

Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy hogyan készültem fel rá, mert egy idő után nem jegyzeteltem. Korábban, fél éve már, volt naplóm, még digitális is. Aztán elmaradtak. Amikor nem dolgozok, edzek, amikor meg besötétedik elalszom. Minek ezt felírni.
Fogalmam sem volt arról, milyen lesz majd kétezer méter csak felfelé. Próbáltam a helyi dombokból tízszer megfutva hegyet építeni, de soha nem voltam benne biztos, hogy elég magas lett e. A kutya is panaszkodott, mert néhány sétánk után izomlázat kapott. A biciklimet tönkretapostam, többet költöttem rá, mint az autómra benzinnel együtt. Van egy szekrény, ami tele van ijesztővé rombolt futócipőkkel. Olykor elfutok reggel és csak sötétedésre érek haza, máskor meg ebéd előtt még gyorsan leizzadok. Minden edzés más, és nem úgy kell elképzelni, hogy kivörösödött fejjel zuhantok. Minden alkalom egy kis kirándulás, ahol közben lihegsz egy picit.
Ha a feleségem nem döntött volna úgy, hogy ő is felhúzza a futócipőt, valószínűleg már elvált volna tolem.
Tíz méteres pontossággal jelzem fejből a kilométereket, de teljesen felesleges számolni. Azért számoltam, hogy felírjam, semmi másért. Ha nem írom fel, számolni sem kell. Kimegyek X órára futni, nem tudom még merre, majd kitalálom. Minden gyümölcsfát, farakást, ösvényt ismerek. Tisztában vagyok az összes kutyás és futó napirendjével. Vannak kedvenc helyeim, meg olyanok is, amiket nem állhatok, oda gyakrabban megyek.

Aztán vágás, téblábolok egy hegy lábánál és próbálom tiszteletnek magyarázni azt, hogy félek tőle. Mert egyrészt ugye akkora mint egy hegy, a nagyobbak közül itt Európában. Minden kis kiálló része annyira szigorúan kemény, annyira nem akar barátságos lenni, lenyúlni és felemelni, hogy az lassan kétségbe ejt. Nekem fel kell futnom. Nem a hóba, csak addig amíg az a függoleges sziklafal, meg a gleccserek kezdodnek. Legfeljebb felsétálok. Nem nyugszom meg a gondolattól.

21458056_364719707291686_3014879902364648384_o.jpg
Ilyesmi / Fotó: T.


Kirándultunk előtte, felderítettük a terepet, túráztunk ami a világ legjobb dolga volt. Lefoglalt, lenyűgözött, elszórakoztatott, de a nem nyugtatott meg.


Több mint nyolcezer futó állt rajthoz a felhős, hüvös reggelen. Öt perces késleltetéssel, blokkokban indultunk. Egyszerre ezer ember. A pálya első 25 kilométere gyakorlatilag sík, úgy döntöttem itt megpróbálok öt körüli pace-t futni, az nem fog tönkretenni, a hegy meg majd adja magát.

803.jpg
Interlaken: Start 8:30 / Sajtófotó


A verseny hangulata óriási. Esik, a startlövéssel együtt kezdte, mégis rengeteg a néző. Biztatnak kolompokkal, kicsivel és nagyon naggyal, dobokkal, kereplokkel, tapssal és pacsizással. Egy fickó még AC/DC-t is nyomat egy garázs előtt. Esik ugyan, de a völgy amiben a pálya elso fele vezet így is szép, a felho alatt vagyunk, van látótávolság, még csak kevesen fáradtak, akár kedélyesnek is nevezhetném. A maratonfutók kedélyességét nem úgy kell érteni ám, mint a nem maratonfutókét. Az gyakorlatilag annyiból áll, hogy fut, mint szokott. 

21551841_364647483965575_6342070686635285440_o.jpg
A pálya

 

Majdnem rányúlok egy nagy tálca újjnyi vastag mogyoróscsokira, de nem szabad. Verseny elott, közben nem eszek szilárd kaját. Ez svájc, itt az utcagyerekek csokival kínálják a turistákat. Elég sokan ráadásul. Simán degeszre ehetném magam és hazamennék egy lightos félmaratonnal. Mondanám, hogy ritkult a levegő, nekem meg nem bírta a gyomrom a harminc deka alpesi mogyoróscsokit.

898.jpg

Lehettek így ezzel mások is, mert 25 kilométernél sokan kiállnak. Sérüléssel, betegen nem érdemes tovább menni. Látok drámát is, egy lány sírva lép ki. Pedig eddig a pontig 25 kilométert futottunk emelkedés nélkül.  A térképen a következo szakasz nagyon cikcakkos vonallal van jelölve. Lépcső meredekségű részek fokok nélkül. Lelassulunk, vizesek vagyunk. Próbálok gyorsan maradva lelassulni ami nem annyira bonyolult, mint amennyire az leírva kinéz. Inkább nehéz mint bonyolult. Két és fél kilométeren emelkedünk 500 métert, mire végre ismét ritmussal lehet futni. Egy sziklafalra jutottunk fel az iménti szerpentinen, a falt tetején lankás plató, legelőkkel, parasztházakkal és vendéglátóhelyekkel. A látvány itt, ha lehet még szebb, helyneként sajnos már ködös. Így nem látjuk a völgyet innen fentről. Sebaj, tegnap napos volt, az volt a fotózásra, a ma a futásra van. Wengen nevu településre érkezem. Rengeteg a néző. Az ellátóhelyek egyre gazdagabbak, víz, iso, vitamin és energiaitalok, power gel-t sem kellett volna hozni, olyat is osztanak. Csak a citromosat bírom leküldeni, ez a karamellás verzió itt egy életere elidegenített a Tofiffe-től.

 

896_1.jpg
A dudás már egész jót jelentett

 

A verseny legendája, az egyes rajtszámot viselő, Magyar.

Staicu Simona már háromszor nyert itt, ő az egyes. A férfiak között négy honfitársra leltem, a lányoknál úgy látom Simona indult csak kis piros-fehér-zöld zászlóval a rajtszám sarkában. Két percel előttem futott Gábor, ezúton is gratulálok neki. Péternek is. Jánosnak meg leginkább, vele személyesen is sikerült találkoznom, feleségeink együtt élhették át a nézők tömegnyomorító kálváriáját a vonatokon.

A Wixi nevű checkpoint neve intő jel. Igen, pont annyira szeszélyes, kanyargós, kiszámíthatatlan és csinos, mint egy ilyen névhez illik. Négy kilométer van hátra, még négy órán belül vagyok, de nem leszek, ez biztos. 19 perc alatt senki nem fut el Wixitol a célig. Ebben megnyugszom.

Haladtunk felfelé a ködben akár az elkárhozottak.

Az utolsó négy kilométer eltávolított magamtól, belül ki sem bírtam volna. Aztán rájöttem, hogy csak a görcs előtti lelazulódás tüneteit érzem. Elég sokan kaptak izomgörcsöket, ami meglepett, eddig soha nem láttam ezt tömeges problélmának. Voltak külöm Phisyo massage állomások székekkel meg gyúrókkal. Nem szorultam rá, pedig kritikus is lehetett volna. Izzadtam és csúsztam, ahogy a kövek meg a többiek. Felettem, jó magasan a ködben további kanyarok, ott is emberek kapaszkodnak. Panaszkodnak sokan, én is parányi hisztibe kezdek, de figyelek, hogy azért közben előre haladjak. Görcsösök jobbra, balra nem mert arra szakadék. Segítők minden méteren, ahol talpalattnyi hely akad, állnak az esőben és nem útálnak. Biztatnak, kezeiket nyújtják.

 

897.jpg
Egész nap ezt csinálták és közben név szerint biztattak

 

 A cél előtt ötszáz méterrel könyörül csak az ösvény, enyhén lejt is egy picit. A gleccser egy könnye, apró tavacska mutatja meg magát a ködfelhő alatt, kanyar, szélesedő lejtő, erősödő hangok, a cél hangjai. Mondanám, hogy "jessssz", meg, hogy "igeeeen, ez az", de csak befutok és némán élvezem a pillanat borzongató gyönyörűségét. A magasságot és távolságot mögöttem, nem a negyvenkettő hanem a sokezer kilométert, az eltelt időt, ami nem négy óra húszonnégy perc, hanem hosszú évek sora. Sírnék, annyira fenn vagyok, de kifogytam a sóból, meg kezdek lehülni.

Feleségem sajnos lekésett, így mikor végre rám talált már negyed órája remegtem egy kiba nagy tejcsokiszelettel a kezemben. Lógott rólam még érem, finisher póló és egy nejlonzacskószerű esőkabát.

Még soha életemben nem fáztam ennyire, de hogy ez cseppet sem zavart, az volt igazán veszélyes.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://oberwaldmeister.blog.hu/api/trackback/id/tr7212823208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.