Futóedzés, versenyek

Futóbolondok és kalandjaik

Amikor megáll a szekér

2017. március 13. - Tompahawk


Dimitríj hosszan, elémlázva állt az ablak előtt. A szakadatlanul cseperésző esőt bámulta már órák óta. Tekintete elkalandozott a közeli dombok felé. Gondoltban a sáros földutakon járt terepcipőben, rétegesen, de nem vastagon öltözve. Meredek hágókon kapaszkodott felfelé, csúszós lejtőkön futott le biztonsággal. A levegő hűvös volt, olyan, amiből szívesen kortyol az oxigénre szomjazó. Az ágakról gyöngyszemekként csüngtek a nevesség cseppjei. Az ázott avar vastag szőnyege puhává tette a lépéseket. A zajtalanság könnyűséget, a könnyűség pedig végtelenséget ígért. Dimitríj hosszan és tempósan futott. Egyedül volt, csak ő és a mindenség. A pillanatok örökkévalósággá nőttek, minden lépés mérföldekkel vitt előre. Előre és egyszerre minden irányba. De nem tartott sokáig. A szomszéd csörömpölése kiszakította álmodozásából, visszarángatta a konyhába, az ablak elé, bentre. Oda ahová be van zárva, mert az átkozott sors úgy gondolta, ideje megtépkedni kicsit azt a vádlit, nehogymá jól érezze magát az a hogyishívják...Dimitríj. Dimitríj akit majd szétvet az ideg, aki ha meglát egy futót, a pokolra kívánja, aki szemétládának nevez minden látóterébe kerülő biciklistát. Aki temeti a terveit. Rosszul viseli, piszok rosszul.

Nincs az a krízis, amit néhány vigasztaló szó ne tudna még jobban elmélyíteni.

Mása, Dimitríj párja különösen jól értett ahhoz a fajta vigasztaláshoz, ami megadja a löketet az ablakpárkányon álló öngyilkosjelöltnek. Mása azzal nyugtatgatta őt, hogy jobban oda kellett volna figyelnie, és már a kezdetektől hallgatnia kellett volna rá. Nyújtani kellett volna, nem kellett volna túltolni, túlzásba vinni... Dimitríj síkidegen áll az ablak előtt. A felhők mögül előbukkanó napot nézi, a Tchibó nevű nyavajából felöltözködött kocogók hadát, a sportmosószer-szagú nordic walkinegeseket, a szponzortrikós bicikliseket. Az ablakból ugyan nem látszanak, de tudja, ott vannak kint és épp azt teszik amit ő nem tehet. "A börtön ablakába, soha nem süt be a nap", csendül fel tudata mélyéről kultúrális gumibotozásként.

prison.jpg
Napfény ömlött végig a tájon, tavasz volt, gyönyörű kora tavasz, közepén egy Dimitríj nevű szerencsétlen fekete lyukkal, az univerzum pöcegödrével. A szamovárt birizgálta, ki kéne már mosni, gondolta. Ki kéne már dobni, kivágni a francba. Az ablakon keresztül... Megkapaszkodott kicsit az asztal peremében, hogy lekösse kezeit, nehogy cselekvés legyen az ötlet következménye. Nem a szamovár hibája. Az izmok néha szakadnak, ez is a világ rendjéhez tartozik.
Mása lépett be, megpróbálta összeszedni magát. Ha meglátja rajta, hogy megint a sérülése miatt búslakodik, megpróbálja majd újfent magvígasztalni és ha nem látja az azonnali felvidulás jeleit, leteremti. A leteremtés gyakorlatilag egy magasabb hangerejű vígasztalás felszólító módban, senkinek nem kívánja. "Hú de jól vagyok!" próbálja sugallni minden mozdulata és gesztusa. Mása gyanakszik, de szó nélkül hagyja.
A szomszéd csörömpöl, Mása gyanakszik, a világ sportol és virágzik. A szamvovár és az ablak kapott egy kis haladékot.

A bejegyzés trackback címe:

https://oberwaldmeister.blog.hu/api/trackback/id/tr9512334251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.